– Itt valahol cug van – jelentette ki erélyesen Stefi, a sváb cseléd.

Kiss József, foglalkozására nézve költő, Népszínház utcai lakos ezt nagyon is jól tudta. Már egy órája állt az ablaknál, pontosan a huzatban, és gondolkodott valami frappáns rímen a ’cug’ szóra. Lehet, hogy a németek ezt rövid u-val ejtik, de a magyarok erre képtelenek. Nekik ez cúg, és akkor jó rím lehetne rá a búg, zúg, húg, lúg, de épp ez volt Kiss József költő problémája.

Ő egy rövid u-val ejtett rímet keresett, pont ahogy a sváb cselédlány ejtette a szót. Jó, akkor lehetne a rímszó ’zug’, ami egy rendes magyar szó, de hogyan illessze ezt össze? „Lakásom egy csendes zug, valahonnan jön a cug”? No nem, ez nem költészet, ez barkácsolás, legyintett Kiss József költő, és kérdőn nézett Stefire, erre a fiatal, de egyre terebélyesebb sváb cselédlányra, akinek fehér bőre számtalan verssorát ihlette már, s a költőnek mindig sikerült elhitetnie kedvesével, hogy ezeket a képeket mind az ő hamvas bőre súgja.

– Odébb állna az úr az ablakból? – kérdezte a cselédlány.

„Nem sétálna odább a légvonatból, fönséges úr?”, kérdezi Polonius Hamlettől, villant Kiss József eszébe, és őszinte irigységet érzett Arany János elképesztő nyelvi bravúrjai iránt. Igen, nem túlzás irigységnek nevezni ezt az érzést még akkor sem, ha Kiss József tudta, hogy ő sohasem lenne képes így lefordítani a Hamletet.

Mire mit válaszol Hamlet? „A sírba?” Szellemes válasz, már ha valaki bolondnak tetteti magát. Polonius is meglepődik, és csak annyit képes kinyögni: „No, már az csakugyan kívül esik a légvonaton.” Hogyan lehet a légvonat angolul?, tűnődött Kiss József, biztosan nem ’air-train’. Elnevette magát ezen a képtelen feltételezésen.

– Ne nevessen az úr ‒ mondta Stefi. – Úgy meg lehet fázni egy ilyen piszok cugtól, hogy az embernek még a foga is megfájdul. Meg kell csináltatni ezt a vacak ablakot, innen jön az a nyavalyás.

Kiss József csalódott volt, mert nem tudta valami frappáns megoldással lezárni ezt a cugproblémát, és elindult az íróasztalához, hogy tömjön magának egy jó pipát, amit nyugodtan elfüstölhet, amíg szerelme megérkezik. A házban persze rossz szemmel nézték őt és az arcát szinte mindig eltakarva érkező kedvesét.

Rendes ember nem így él, gondolták róla a lakók, még akkor sem, ha zsidó az illető. Akkor tessék boltot nyitni, kereskedni, de az nem járja, hogy álmodozva áll az ember az ablaknál, aztán odamegy az íróasztalához, hogy leírjon pár szót és visszamenjen az ablakhoz álmodozni. És tessék megházasodni, mert csak züllött életű nők járnak így hébe-hóba a férfiakhoz.

Stefi persze nem csinált ebből problémát, mert az úr rendesen bánt vele, tisztelettel beszélt hozzá, néha talán túlzott tisztelettel, gondolta Stefi, de nem szeretett ilyesmin gondolkodni. Mindig volt valami gyakorlatias ötlete, ha az úr szemmel láthatólag elakadt valamilyen probléma megoldásában, mint például most a cuggal.

– Ki kell hívni az ablakost – mondta Stefi.

– Ablakost? – kérdezte tűnődve Kiss József költő. – Maga tudja, hol lakik az ablakos?

 – Én nem, de a házmester fia mindig elszalad érte, ha ilyen baj van. Téknek hívják, vagy valami ilyesmi, az Üllői úton van üzlete.

– Thék Endre bútor-, zongora- és épületmunkák gyára részvénytársaság – villant hirtelen Kiss József elméjébe egy hirdetés, melyet valamelyik kávéházban olvasott egy újságban. El is tűnődött akkor, hogy Stradivarikat hegedűkészítő mesterek gyártottak, zongorákat viszont a bútorasztalosok faragják?

Megkérte a cselédlányt, hogy szalassza el a házmester fiát az Üllői útra, és hívjon onnan egy ablakost, aki megoldja ezt a cugproblémát. Bár ha jobban belegondolt, neki ez nem is jelentett problémát.

Természetesnek találta, hogy a Népszínház utcán a Kerepesi temető irányából mindig hideg szél fúj, amely csapkodja az ajtókat, ablakokat, lefújja az urak fejéről a kalapot, az utcalányok szoknyája alá kap, mert így bosszantják a halottak az élőket, akik nem akarnak tudomást venni róla, hogy hamarosan bedobják az utolsó lapot, és kiballaghatnak szépen ők is a temetőbe.

Múltak a hetek, de csak nem akart jönni senki a Thék-gyárból. Kiss József költő bosszankodott kicsit, de rögtön jobb kedve támadt, amikor eszébe jutott pár rím Thék Endre nevére.

„Igérte szép szóval, s vártam reménykedve / hogy kicsi odunkba betekint Thék Endre / S ablakaim közét, úgy mint annak rende / Kipéczézi singgel, madzaggal Thék Endre / s amely dicsőségét vigye világszerte / diófábul rámát gyalul majd Thék Endre.” Eddig jutott a költő, és letette a tollat, hogy tömjön magának egy pipát.

Felötlött benne, hogy a verset jó pénzért eladja a Thék-gyárnak, és a jövőben reklámrigmusok faragásából tesz szert kisebb vagyonra, de máris ott kopogtatott a vers folytatása: „És kifarigcsálja oly szép hiba-mentre / aminőt nem tud más, egyedül Thék Endre / Hanem hát, tudj’ a kő, mi s mi nem lelte / Máig se kukkant be odumba Thék Endre.”

Nem. Érezte magáról, hogy reménytelen eset, soha még csak be sem eresztenék a Thék-gyárba, nemhogy fizessenek a rímjeiért. Ott állt az ablaknál, és érezte, ahogy a Kerepesi temető felől feltámad a hideg szél.

– Álljon odébb a cugból az úr, mert megint meg talál fázni, és aztán ápolhatom – mondta bosszankodva Stefi, de Kiss József költő mintha meg se hallotta volna a korholást.

Szeretett betegen feküdni az ágyban, szerette, hogy a cselédlány bejön rendet rakni, odahajol fölé, és míg ő megpróbál felülni az ágyban, Stefi határozott mozdulatokkal felrázza a párnákat, eligazítja a takarót, „most már visszafekhet az úr, tetszik valamit vacsorázni?”, mire ő legyint, aludna inkább.

(A fenti verset amúgy Kiss József valóban megírta.)

Itt olvashatóak korábbi Borongók.

Nyitókép: Fortepan/Czógler Gusztáv