Mögötted egy 80 évet felölelő élet, melynek egy része Budapesten zajlott, de sokat éltél és dolgoztál vidéken, több helyen is. Itt születtél, majd Sztálinvárosban éltél (ma Dunaújváros), aztán megint Pesten. Kaposváron lettél ismert színész, de játszottál Veszprémben, Pécsett, végül Budapestre kerültél ismét. Milyen kötődések a meghatározóak neked?

A gyerekkorom elég mozgalmas volt, mert apukám sportvezető volt az ötvenes években, és lehelyezték Sztálinvárosba, mert a focicsapatnak Sztálin elvtárs születésnapjára be kellett jutnia az NB I-be. Ezt apám pártfeladatként kapta, nagyon fontos volt a pesti elvtársaknak, hogy az új szocialista városnak legyen NB I-es csapata.

Addig semmilyen nem volt, a város is csak akkor épült. Jó játékosokból állt az a csapat, olyan B-válogatott szintű volt. Nem a Puskás Öcsiék színvonala, de elég erős gárdát raktak össze az első szocialista városnak. Ez volt a Sztálin Vasmű Építők 1951-ben. A Csocsó című filmemben sikerült ennek a történetnek emléket állítanom, s ennek köszönhetően a város díszpolgára lettem, pedig nem is ott születtem. Számomra ez a Kossuth-díj.

Apád révén kerültél oda?

Igen, a családdal, ott jártam általános iskolába. Volt olyan osztálytársam, aki tizenhat évesen is még mindig csak a harmadikba járt, de nem lehetett kimaradnia. Így a nagyok állandó terror alatt tartottak minket, kisebbeket. Olyan százötven méterre volt a házunktól a tíz tantermes Móricz Zsigmond Általános Iskola, aminek épp most volt a 75 éves jubileuma, engem is elhívtak, örömmel mentem.

A lényeg az, hogy erős volt az NB II-höz az a futballcsapat, 7-8 góllal nyeregették a meccseiket és egy év alatt föl is jutottak a tabellán. De utána már nehéz volt, mert amikor Rákosi után Nagy Imre lett a miniszterelnök, úgy döntöttek, hogy ne a nehézipar legyen kiemelt, és megszűntek a nagyobb támogatások Sztálinvárosnak. Ki is esett a csapat, de akkor már nem számított.

Én is jártam a meccsekre, meg birkózóedzésre, bokszedzésre is, ami a focipálya mellett oldalt volt egy füves részen. Ott tudtam meg, hogy ha valaki összeesik az ökölvívásban, azt nem azért teszi, mert elege lett az ütésekből, ahogy azt én gyerekként akkoriban gondoltam. Nem hittem el, hogy tényleg elveszti az eszméletét, aki kifekszik. Megjelentem egy-két edzésen mint úttörő, és egy osztálytársammal bokszoltam, és akkor bebizonyosodott, nem a fáradtságtól esnek el az ökölvívók, mert kaptam tőle egy komoly fülest a bokszkesztyűvel.

Vissza akartam adni, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a földön szedegetem a fűszálakat, de hogy miképp kerültem oda, azt nem tudtam. Hát úgy, hogy ő csak kinyújtotta a kezét, nem is ütött, én meg belerohantam a visszavágás hevében.

Azért voltak kamuzások is a sportban, ha jól tudom, azzal hülyítettek a nagyok, hogy bekerülhetsz a labdaszedő válogatottba.

Az már később volt. A Rómain van egy csónakház, ma is áll még talán, és ott volt egy kis focipálya, ahol a Vasas focistái edzettek – mert akkor már a Vasasnál volt apukám –, akik képesek voltak bemesélni nekem, hogy nemcsak a magyar válogatott indul a svájci vb-n, hanem a labdaszedő-válogatott is. Csak ahhoz nagyon komolyan kell edzenem, hogy oda bejuthassak. Az összes focista engem cukkolt, hogy a teljesítményem még nulla és fussak, nem tudom, hány kört a Római-parton, ha be akarok kerülni.

Te is fociztál fiatalon. Mégsem lett belőled futballista. Nem akartad vagy más érdekelt?

A kölyök háromban játszottam a Vasasban. De nem voltam elég jó, és ezt el kell tudni viselni. Az apukám sportvezető létére fergetegesen szépen mondott verset, millió verset tudott fejből, én ebbe tényleg belenőttem. Engem nem a focisiker szédített meg, hanem a csodálatos magyar versek, amiket aztán az iskolában szavalóversenyeken elő lehetett adni. De nem csak magyar verseket, volt közte szovjet is, Nyikolaj Tyihonov Pohárköszöntője például. Azzal nyertem el a Sztálinváros legjobb ifjú szavalója címet még tizenkét éves koromban.

Szóval édesapád szavalótehetsége vitt a színészi pálya irányába?

Igen, és kiderült, hogy én sem vagyok ügyetlen. A következő évben a Vörösmarty szavalóversenyt egy olyan verssel nyertem meg, aminek még most is nehezen merek nekivágni. A vén cigány bonyolult volt akkor még nekem, édesapám viszont nagyon szépen mondta, tőle tanultam. Még most is tudom fejből mindkét verset, amiket hetven éve mondtam.

Hogyan élted meg 56-ot Dunaújvárosban? Mit láttál belőle gyerekként?

Voltak nagyon izgalmas pillanatok: amikor például kinyitották a lőszerraktárakat a laktanyában, és fű-fa fegyverhez jutott. Sok részeg emberhez is került puska, még a mi ablakunkon is belőttek. A főutca közelében laktunk – az akkori Sztálin, ma Vasmű úton –, az egyik ablakunk oda nyílt. Anyukám éppen kinézett az útra, és ahogy ellépett az ablaktól, egy jó 150 méterről kilőtt golyó végigment a kisszobán, a nagyszobán, az előszobán és végül apukám viharkabátjának zsebében landolt. Ő nem volt otthon, és azóta sem tudjuk, mi volt ez. Szóval volt izgalom, de ennek semmi köze nem volt a forradalomhoz.

Budapestre jöttetek 56 után.

1957-ben jöttünk vissza a fővárosba és 1958-ban felvettek a Madách Gimnáziumba. VII. kerületi voltam és jó híre volt akkor is annak az iskolának, ahogy most is. Sajnos most megtámadták ezt a gimnáziumot, pontosabban az igazgatóját. A legmagasabb szinten kikérem ezt magamnak – a régiek nevében is –, gyalázat, amit tesznek vele. Egy rendkívül jó igazgatót váltottak le.

Akkor ott már eldőlt, hogy a színészi pályára mész?

Nem, még most is várom, hogy mi lesz belőlem, ha nagy leszek. Az ember nem tud fiatalon dönteni, de volt egy-két jel, ami erre utalt: a szavalóverseny megnyerése, meg játszottam a Madách Gimnáziumban az iskolai előadásokon. Szerencsére rajtam kívül volt még néhány tehetség, például az azóta már elhunyt Vajda László. Ő is színész lett, sokat játszottunk együtt később Kaposváron. A gimiben holtverseny volt köztünk a szavalóversenyen, azzal nyert a Laci – aki tényleg csodálatosan mondott verset –, hogy a magyartanára rá szavazott, az enyém meg elegánsan szintén rá szavazott, nem akart a saját tanítványára. Ezért én lettem a második. Ezt megbeszéltük később, sokszor nevettünk rajta. Most már csak sír az ember, hogy mennyien elmentek abból a nagyon-nagyon nagy csapatból.

A Madáchban volt iskolatársad Albert Flórián is, ugye?

Ő fölöttem járt, és csak azért játszott a sulicsapatban egy KISZ-kupa elődöntőn, hogy átengedjék fizikából. Akkor öt percre engem, a kis elsőst becseréltek. Persze az igazsághoz tartozik, hogy apukám szerezte a futballcsukákat a gimi csapatának, ezért engedtek engem is pályára lépni a nagyok között, de csak perceket játszottam. 

Albert az iskola csapatából rögtön a Fradiba került?

A Flóri? Már válogatott volt gimis korában, 17 évesen, a svédek ellen volt az első meccse. Miatta jöttem a VIII. kerületbe egyre gyakrabban. A Keleti pályaudvarnak volt egy „kultúrváróterme”, és akkoriban az egész VII. meg VIII. kerületben csak ott volt tévé, s több százan nézték az adásokat, pláne, ha nemzetközi meccs volt.

Mi is azt néztük, ahogy Flóri játszik, persze sokat nem lehetett látni belőle. 1959-ben győztünk Jugoszlávia ellen Belgrádban, Albert három gólt lőtt, én pedig nagyon büszke voltam, hogy együtt focizunk a suli válogatottjában, pedig ő csak azért volt ott azokon a meccseken, hogy fizikából átengedjék. Amúgy szerény gyerek volt, akit néha megkergettek az osztálytársai, akkor még nem volt aranylabdás.

Mielőtt színinövendék lettél, tettél egy kis kitérőt.

A Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára jártam két évig a Színművészeti előtt, mert oda nem vettek fel. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy színész leszek. Csak aztán eltelt még egy év, és közben volt egy Ki mit tud?, ahol nagy sikerem volt Heltai Jenő A vén kocsis dala című versével. A zsűri kidobott, de a közönség sok ezer szavazatot küldött, hogy továbbjussak. Az adásban botrány tört ki, mert egy fiatal századosnőt juttattak tovább, a közönség pedig tüntetni kezdett a nézőtéren. Pedig 56 után figyeltek rá az elvtársak, hogy ne legyenek tüntetések.

Szegény Petress István volt a műsorvezető, és nem tudott fegyelmet tartani, az lett ott az utolsó műsora miattam. Egy ilyen hülyeség miatt, hogy én azt a nagyon népszerű verset mondtam. A mai napig előadom néha fellépéseken, és olyan sikere volt, én kis hülye kopasz meg nem mehettem tovább. Szidták is a zsűrielnök Ascher Oszkárt. Egyébként az ő fia, Ascher Tamás lett a legjobb rendezőm később. Mondta is, hogy az iskolában meg akarták őt verni az apja miatt, mert kidobott engem.

A Ki mit tud?-os siker után könnyebb volt bejutnod a főiskolára?

Nem, de akkor az nekem olyan sokat jelentett, hogy még egyszer megpróbáltam a felvételit. A kereskedelmi főiskolát végigbukdácsoltam, hol két utóvizsgám volt, hol három egy félévben. Aztán mikor négy lett, az már sok volt. Amikor mentem haza a vizsgákról, nem mertem elmondani apukámnak, hogy meghúztak. Egyetemen, főiskolán, ha háromnál több utóvizsgád volt, félévet kellett ismételni. De itt nem lehetett, olyan új volt még a kereskedelmi és vendéglátóipari terület, hogy csak később lett olyan osztály, ahol ismételni tudtam volna.

Otthon mindig azt mondtam, hogy kettest kaptam. Apukám mindig leszúrt, hogy semmi más dolgom nincs, csak hogy tanulják. Az utolsó nagy tét egy könyvvitel vizsga volt, mert ha abból is meghúznak, akkor kirúgnak, mivel négy utóvizsgám nem lehetett. Persze az is egyes lett. Hazamentem, mint egy vert sereg, mire apukám megszólalt, hogy remélem, kisapám, ez most nem kettes. Mondom, nem, ez egyes. Sőt ez a negyedik egyesem, úgyhogy én már nem abba az iskolába járok. Egy kis csönd után azt mondta, menjek ki, mert anyukámmal megbeszélik, mi legyen.

Akkor a szülői tanács úgy döntött, hogy a Színművészetit még egyszer megpróbálhatom, mert látták, mekkora siker volt a szavalásom, és apukám tudta, hogy a vers nekem mennyire fontos, ő mindig foglalkozott is velem. Egyáltalán nem volt biztos, hogy fölvesznek, hiszen három felvételi körös rosta volt és nagyon sokan jelentkeztek. Szerencsére felvettek, és egy fantasztikus osztályba kerültem, csodálatos tanárunk volt, Pártos Géza tanár úr. Az osztálytársaim meg Molnár Piroska, Venczel Vera – isten nyugosztalja –, meg Kiss István, akiről a Szamba című filmemet csináltam. Ő sem él már szegény. Tizenegyen kezdtünk az osztályban és hatan végeztünk. Piroska az ország egyik legnagyobb színésznője most is.

Ez már a VIII. kerületben, a Vas utcában volt?

A Rákóczi úton, az Uránia fölött volt a főiskola, ott voltak az osztálytermek. A Vas utcában az Ódry Színpad és a kollégium volt.

Apropó, ott voltál az SZFE-s tüntetésen?

Persze, van is róla fénykép, ahogy ott állok és tüntetek.

Hogy viselted az SZFE kicsinálását?

Szörnyű, amit Vidnyánszky művel. S közben meg óriási rendező. Nem akarok erről beszélni, borzasztó ez az egész.

Mikor kezdtél el filmezni?

Főiskolásként kaptam egy szerepet 1967-ben egy tévéfilmben, ahol együtt játszhattam Tompa Pufi bácsival, aki akkor nagyon nagy színész volt. Aztán meg Monori Lilivel játszottam együtt.

Sokat mászkáltál Józsefvárosban?

A felvételim a Szentkirályi utcában történt, és az iskola is Józsefvárosban volt. A legfontosabb helyei az életemnek a VIII. kerülethez kötöttek. Bár a hetedikben nőttem föl, mégis a színművészetis volt a legdöntőbb korszak.

Ott volt a Bástya étterem a Rókus mellett, akkor 1 forint 70 fillérbe került egy „pir. burg. pár. káp.” – pirított burgonya, párolt káposzta –, és főiskolásként csak arra volt pénzünk, éjfélig ültünk egy ilyen étel mellett. A portás bácsitól lehetett kölcsönt kapni, egy pici kamattal kellett visszaadni.

Milyen volt akkor Józsefvárosnak ez a része?

Nekem ez nem vált külön, többnyire gyalog jártam a főiskolára, kimentem a Rákóczi útra, onnan már a VIII. kerület volt, de ez nem jelentett különösebben semmit. Csak azt tudom, hogy jó volt fiatalnak lenni akkor. Még most is úgy érzem, mintha fiatal lennék, mert elég sok mindent csinálok most is.

Sóhaj, Szobaasszony, Fárosz? Nézzük a következő józsefvárosi kapcsolódási pontot, a lovit. A régi ügető helyén most bevásárlóközpont áll. Mit jelentett neked a lovi?

Ma is a legjobb barátom Kertész Péter, a gyönyörű orgánumú színész. Már 66 éve, 14 éves koromban ismertem meg egy közös középiskolás barátunk révén. Őt kísértem el ifjúsági focimeccsre, és vele játszott együtt Kertész, akkor barátkoztunk össze. Kertész Péter vitt ki engem először a lovira. Ha vesztettem, mindig vissza akartam nyerni, de visszanyerni nem lehet. Kertész nem volt olyan szenvedélyes, mint én, de nekem volt is kitől örökölnöm: nagybátyámtól, Gyuszi bácsitól.

Neki a Sose halunk megben állítottál emléket. Te is kaptál tippeket, mint Tordai Gyuszi bácsi?

Mindig más volt a helyzet. Életemben egyszer egy elég jó hármas befutót megfogtam, 7-8 ezer forintot fizetett, ami jó pénz volt. De akkor már hónapok óta nagy vesztésben voltam, nem is mondtam el otthon, letagadtam, hogy a lovira járnék. Beváltottam a nyereményem, és csak otthon jutott az eszembe, hogy én a nyerő variációt kétszer játszottam meg. Csakhogy zuhogott az eső, a második szelvényt pedig bedobtam a pocsolyába a vesztes tikettekkel együtt, előttem is volt a mozdulat, ahogy elhajítok vagy negyven tikettet, bele a tócsába.

Taxival visszamentem az üres lóversenypályára, és képzeld, megtaláltam a nyerő szelvényt a pocsolyában, amit másnap a hátralékos pénztárban be tudtam váltani. Ez volt az egyetlen pozitívuma az egész lóversenynek, mert csak bajt okoztam vele magamnak meg a családnak. Nem nagyon járok már lóversenyre, nagy ritkán, ha valamelyik ismerőst megnézem, de én befejeztem, nincs már vágyam, hogy nyerjek.

Hatalmas siker volt a Sose halunk meg, ez volt az első filmrendezésed 1993-ban.

Éppen most találkoztam Szabados Misivel, aki játszotta a karakteremet, Kanadából jött haza. Amúgy eszembe jutott, hogyan lehetne továbbvinni a filmet, ha mindenáron folytatni kellene. Az a film vége, ugye, hogy Gyuszi bácsi ül a padon, A nagy utazás zenéjére megnyeri a hármas befutót és szívrohamot kap. Úgy lehetne folytatni, hogy jön a mentőautó egy gyönyörű mentőorvosnővel, aki mesterséges légzést ad neki, erre Gyuszi bácsinak kinyúlik a keze és megfogja a lány fenekét – ez nagyon passzolna a karakteréhez. És így támadna föl, hiszen sose halunk meg. Bár igazából jó a befejezés, ahogy van. Harmincegy éve megy a film, most is állandóan adják valahol, és olyanokat írnak róla, hogy ezért érdemes volt megszületnem.

Azt szoktad mondani, hogy a színház a te igazi tereped. Hogyan kerültél Budapestről Kaposvárra színésznek? Nem is akárhová, a legendás Csiky Gergely Színházba még Budapestről is ment a közönség, hogy megnézzék az Ascher-rendezéseket.

Amiről beszélsz, az már a 80-as évek eleje. De én 1968-ban végeztem, és rögtön Kaposvárra kerültem, kis megszakításokkal ott voltam évtizedekig. Kaposváron az ország egyik legrosszabb színházából európai csúcsszínházat csináltunk, mert olyan rendezőink voltak, mint Ascher Tamás, Babarczy László, Szőke István, Gothár Péter vagy Zsámbéki Gábor. Zsámbéki volt az első nagy igazgató, és egyre vonzóbb lett odaszerződni, a fiatal színészek is inkább oda vágytak, nem pedig Pesten beállni a sorba pár mondatos szerepekre.

Hogyan jöhetett létre az a műhely? Nyilván tehetséges emberek gyűltek össze, de miért engedték őket valami nagyon újat, nagyon mást csinálni?

Senki sem gondolta, hogy Kaposváron csoda születik. Később eljöttem Budapestre, a Nemzetibe, de két év után visszamentem, mert ott nem lehetett megcsinálni azt, amit Kaposváron.

A főiskola után a saját döntésed volt, hogy Kaposvárra menjél, vagy azért kerültél oda, mert akkoriban szokás volt a fiatal színészeket elküldeni vidékre játszani?

Pesten nem kellettem sehova, így csak a legrosszabb színházba vettek fel.

Pedig már volt pár sikered, a Harold Pinter-féle A gondnokban például.

Nem voltam óriási tehetség, de az tényleg jól sikerült darab volt, egy öreget játszottam benne, címszerepben. Még Pécsi Sándornak is az volt a szerepálma, és nagyon jókat mondott az alakításomról. De hiába volt óriási sikerem, még a vidéki színházi rendezők is fiatal hősöket kerestek. Én meg csak egy 170 magas, kicsit köpcös, ügyes színész voltam, akinek volt egy nagy vizsgája, de nem engem akartak.

Csak az akkori legrosszabb színházban, a kaposváriban volt rám igény, ahol viszont pont ezért lehetett valami újat csinálni. Óriási szerencsémre fantasztikus csapat jött össze, és 10-12 évig egy kitüntetett idilli időszak volt ott, de bizonyos vonatkozásban még mindig tart a kaposvári csoda.

Abból a műhelyből lett később a Katona József Színház Budapesten.

Igen, Ascher meg Zsámbéki alapították. De addigra én már visszamentem Kaposvárra. A Katonában most volt négy éve egy számomra nagyon fontos előadás, az eSzínházban lehet látni ma is. A mi osztályunk című darabban a Haumann Péter által alakított csodálatos szerepet vehettem át és három éven át játszhattam. Kárpótlás volt a sorstól, hogy együtt játszhattam jó néhány régi kollégámmal és egy csomó fiatalt is megismertem, akik szintén nagyon jók.

Miért érzed kárpótlásnak? Nem érzed teljesnek a karrieredet? Azon kívül, hogy a Svejket nem játszhattad el, ami a te szerepálmod volt.

Nem jól fogalmaztam, inkább jutalomjáték volt az, nem kárpótlás. A mi osztályunkban tulajdonképpen én zárom le a darabot, a befejező rész pedig iszonyúan erős és hatásos, és nekem sikerült nagyon szépen odatennem. Léner Péter, a volt igazgatóm a József Attila Színházból a feleségével jött el megnézni. Ő mesélte, hogy zokognia kellett a jelenetemtől.

Kicsit szégyellte is a felesége előtt a könnyeit annál a megható jelenetnél. Ezért elfordította a fejét, hogy ne lássa, és azt vette észre, hogy a mellette ülő férfi is elfordult a feleségétől, a két vadidegen férfi zokogva nézett egymásra a jelenet közben. Ennél nagyobb elismerés nem is lehet. Az ember persze nem utazik erre, egyszerűen csak jól kell játszani és akkor bármi megtörténhet.

Megtalálták a nagyobb filmszerepek is a 70-es, 80-as években, az Indul a bakterházzal ismertek meg nagyon sokan. Voltak komoly alakítások is, mármint komoly karakterek, de aztán valahogy te komikusként teljesedtél ki, a kabaréba is bekerültél. Hogyan fedezték fel a humoros oldaladat?

Sokszor szórakoztattam a többieket a kaposvári büfében. Ennek ment híre, így hívtak meg a Rádiókabaréba. Kaposváron születtek a paródiáim is, egykori osztálytársamat, Berki Antalt utánoztam, abból lett az Illetékes elvtárs figurája, aki kicsit furcsán tartja a száját és furcsán beszél.

Ez az egyik legemlékezetesebb karaktered, az Illetékes elvtárs fogalommá vált, a mai napig emlegetik.

Volt annak egy szertartása, ha fölvettem ezt a figurát, bármiről tudtam rögtönözni, a poénok ott születtek a színpadon. Meg hát Verebes is nagyon jó partner volt ebben. Az egyik szilveszteren a Rádiókabaréban olyan sikerünk volt egy számmal, hogy Farkasházy meg a főrendező Marton Frigyes szólt, hogy menjünk vissza, mert még mindig tapsolnak, akkora a siker. Akkor kezdte Verebes, hogy itt van Koltai elvtárs, és akinek problémája van, az mondja csak el neki. Így született meg a karakter a közönség előtt.

Olyan is volt, amikor nem a közönség kérdezett, hanem pártállami tisztségviselők, például Medgyessy Péter mint pénzügyminiszter-helyettes.

Az arra volt kihegyezve, hogy az elvtársakat mind kiosztottam, és senki sem sértődött meg, mindenki röhögött saját magán. Nem úgy, mint később Orbán Viktor. A kaposvári színházból tizenkét Kossuth-díjas van, egyedül én nem kaptam meg, mert a mai főnökünk, aki akkor még liberális volt, halálosan megsértődött, mert amikor bejött velem, ugyanazt megcsináltam vele, mint az akkor hatalmon levőkkel.

1994-ben a választások előtt a Rádiókabarét kicsinálták, ezért vidéki színházakban roadshow-ztunk a műsorral. Mindenütt telt házzal ment a kabaré, így kerültünk el a székesfehérvári Vörösmarty Színházba is. Ez nem sokkal a választások előtt volt, és Farkasházy kitalálta, hogy legyen egy találkozó az illetékes és Orbán Viktor között, aki akkor még fiatal politikus volt. Hogy ő bejön a műsorba velem mint illetékessel, és az volt a terv, hogy egy percet együtt beszélgetünk improvizálva.

Miközben együtt öltöztünk fellépés előtt, megbeszéltük a végszót, hogy felteszem neki a kérdést, miért akar politikus lenni, amire Orbán azt a választ találta ki, hogy azért, mert az olyan, mint a foci, utána lehet menni zuhanyozni. Ezzel a poénnal akart volna kimenni a színpadról.

Ez gyenge poén lett volna befejezésnek, nem is jött a nyelvemre, viszont jött ezer másik, és elragadott a hév. Olyanokat mondtam, hogy „Miért nézel úgy? Gondolkodj el a jövődön! Te akarsz miniszterelnök lenni?”. És elkezdtem a közönséget is bevonni, nem tudtam abbahagyni, a közönség diktálta a helyzetet, Orbán pedig döbbenten nézett. Teljesen elfeledkeztem a megbeszéltekről, mert a színpad törvényei mások, nem bírtam abbahagyni. Közben persze láttam, hogy nem érzi jól magát. Kérdeztem is, hogy „Mit feszengsz, kisöcsém? Te akarsz miniszterelnök lenni? Mit nézel, kispajtás? Szedd össze magad! Figyelj, nyugodjál meg!”. Ilyeneket mondtam neki.

A színpad törvényei szerint persze hibáztam, mert nem adtam meg a megbeszélt végszót, ami után ki tudott volna menni, és nem öt perc volt, hanem tíz-tizenöt. Farkasházy és Selmeczi kisunnyogtak a színpadról, mert már nem bírták nézni, amit Orbánnal teszek, de én​ nem engedtem el. Amikor végül kimentem, ott ült Farkasházy, majdnem sírt: „Jobika, Jobika, miért nem adtad meg azt a kujva végszót?” Mondtam, azért, mert más volt a helyzet, őrjöngött a közönség, nem lehetett abbahagyni. „Lehet, hogy Magyarország miniszterelnökével csináltad ezt” – felelte.

Akkor nem lett az, nagyon kikaptak, éppen hogy bejutott a Fidesz a parlamentbe, Orbán pedig harmadik lett a választókörzetében Székesfehérváron, ahova gimnáziumba járt. Ebben kicsit talán én is benne voltam. Pár nap múlva odalépett hozzám Deutsch Tamás egy rendezvényen, és azt mondta, Viktor nem örült. Ezt soha nem bocsátotta meg Orbán, örökre megsértődött, ennek már harminc éve.

Volt egy elhíresült illetékes elvtársas fellépésem, ami két hónappal az utolsó Kádár-beszéd előtt ment le, amikor már nem volt teljesen százas, összevissza beszélt. Azóta színdarab is készült erről, Kádár utolsó beszéde címmel feldolgozta Kornis Mihály is. Szóval az utolsó Kádár-beszéd előtt két hónappal egy kicsit meghasonlott, összezavarodott vezetőt adtam elő. Akkor behívatták Farkasházyt a pártközpontba és megfenyítették, hogy Koltai ne üzengessen Kádárnak, hogy mikor mondjon le. Két hónap múlva pedig megtörtént az a bizonyos nagyon hosszú beszéd – akkor már Grósz volt a főtitkár –, ami után világos volt, hogy végképp vége a rendszernek.

Ma sem teljesen világos, miért lehetett ilyen poénokat megengedni a 80-as években.

Mindenki azt mondta, hogy kell egy szelep. És ez volt a Rádiókabaré, ahol ki lehetett mondani olyan dolgokat nyilvánosan, amiket másutt nem, az Illetékes elvtárs szerepének ez is volt a lényege. Én ezért nem tartom magam bátornak, egyszerűen ezt kívánta a karakter.

De nézd meg ma Bödőcsöt, ő semmitől nem fél. Mert ő megteremtett egy teljesen saját produkciót és egy különleges világot. Ő a Bödőcs.

Mostanában miket csinálsz? Úgy látom, állandóan mész valahova, felolvasol, szavalsz, de mintha többet lehetne látni a komolyabb arcodat, nem a komikus karaktered van előtérben.

Pedig én nem változtam ilyen szempontból, a közönség szolgálatában élek. A paródiákban is van olyan, amin könnyezni lehet. De most itt van Thomas Manntól A halál Velencében is, amit Ildikóval – Gaál Ildikó dramaturg-rendező, Koltai Róbert élettársa – csinálunk.

Gaál Ildikó ezen a ponton bekapcsolódott a beszélgetésbe:

Megváltozott, én azt látom. Nyolc éve élünk együtt, látom, ahogy változik. Komoly ember lett belőle, a bölcsesség és a derű egyszerre ül ki az arcára a színpadon. Volt egy filmünk, a Meghalni bárki tud, és van a Thomas Mann-darab, ezekhez jól passzol. Vagy ott van a Másfél óra című darabunk, az is komoly történet, de készülőben vannak újak is.

Koltai Róbert: De kabaréval is föllépünk, meg van önálló estem is.

Gaál Ildikó: Van egy olyan est is, a Sose halok meg, ami tele van dalokkal, versekkel, történetekkel. Robi 80. születésnapjára raktuk össze, a pálya és a magánélet különböző aspektusait érinti.

Koltai Róbert: Majdnem mindig van valami. Sűrű időszakunk volt a nyáron. Hála istennek sok helyre hívnak és kíváncsiak még rám.

Fotók Koltai Róbertről: Karancsi-Albert Rudolf