Budán járt gimnáziumba, gyerekként pedig 11 éves koráig, 1956 és 1959 között Párizsban általános iskolába. Bő egy évtizede viszont itt él a VIII. kerületben. Van még ellentét Pest és Buda között?

Nem is tudom, mikor mentem át valamelyik hídon Budára, így nem is maradtam tősgyerekes budai. Nincs ott semmi dolgom. Ma a Bródyban és a Kertész utcában is rám köszönnek. Párizsban akkor furcsa volt, hogy minden van a boltokban és rengeteg az autó. Itt alig akadt, csak hivatali kocsi, a húsboltok üresek voltak, zsákból mérték ki a lisztet, lovaskocsi hozott-vitt mindent, a jégtől a szemétig – száz év különbség volt Párizs és Budapest közt. Furcsa volt kimenni 1956-ben, bár a forradalmi időkből én semmit sem éreztem, még furább volt visszajönni.

Milyen pályára készült?

A gimnázium alatt íróként, költőként képzeltem el magam. De apám azt mondta, műszaki pályára kell lépni, az a biztos. Matekból nem voltam jó, de egy jóbarátom, aki akkor már az egyetemen tanult matematikát, egy este pár óra alatt elmagyarázta a lényegét. Megértettem és hirtelen én lettem a legjobb az osztályban. Így végeztem végül az ELTE Természettudományi Karának matematika szakán, és 1980-ig dolgoztam különféle intézetekben kutatóként. Akkor elbocsájtottak, mert aláírtam ilyen-olyan tiltakozást, például a cseh értelmiségiek támogatásáról.

Hogyan került a földalatti politizálásba, a demokratikus ellenzékbe?

Petri György, a költő nagyon jó barátom volt, és mások is. A Naplóval kezdődött 1977-ben, amit Kornis Mihály indított el, illetve együtt szerveztük Petrivel és Kenedi Jánossal. Ez a napló – amit nem is a nyilvánosságnak szántuk, kézzel íródott csak –, kézről kézre járt, és mindenki azt írt bele, amit akart, így magánéleti eseményeket is, hogy legyen valami lenyomata a kornak, a mindennapi életnek.

Miből tudott megélni?

Egy amolyan fekete ácsbrigádba kerültem, ahol Nagy Bálint építész volt a főnök, és szinte csupa magamfajta dolgozott neki, akiket az ellenzékiségük vagy valami miatt elbocsátottak. Aztán a nyomdászkodásból is bejött valami, de vagy tíz évig pókerezésből éltem, amikor Réz Pál nagy nehezen bevett a kártyakörbe, ahol Csurka István, Csukás István és Kertész Péter, a színész is játszott.

Hogy ennyire jól ment a lap, abban a matematika segített az írók, művészek ellenében? Ma a fiatalok egy része is szinte ebből él…

Csak részben számított a matematika, tanultam valószínűségszámítást, kell némi stratégia is, ám valójában fogalmam sincs. Mi még a 32 lapos eredeti pókert játszottuk, ami ma megy mindenütt, az már egészen más.

Ma nagyon aktuális, hogy a sok kütyü, az internet, a mobil révén minden lépésünket látják, akár a hatóságok, akár üzleti célokból. Önt megfigyelték 1989-ig. Hogyan élte ezt meg akkor?

Először nem is tudtam, hogy megfigyelnek. Egy időben Pilisborosjenőn éltem, és a ház másik részében volt a Stúdió K színház. A szemközti autószerelő mondta, hogy érdeklődtek utánam, s figyeljek, mert akkor már ott nyomtattam könyveket is, később a Beszélőt is, mert ezt a szakmát is kitanultam.

Aztán egyszer elkaptak a rendőrök. Az autót messzebbre parkoltam le, a csomagtartójában benn voltak a Feketecímű könyv nyomdai levonatai. A rendőrök a kezdeti érdeklődés után azt mondták, na, menjünk csak el az autóhoz, így buktam le. De különösebb retorzió nem ért, eleve munkanélküli voltam. Az öncenzúra szinte tökéletesen működött a nyolcvanas évekre. Nem volt szükség szigorú retorziókra. Ma ugyanígy működik a rendszer.

Ezért is gondoltam, amikor már kirúgtak az állásomból és elvették az útlevelem, hogy már nincs mitől félnem.

Akkoriban már senkivel nem történt nagyobb baj, minthogy a munkáját elveszti és nem kap útlevelet, ennyi. Akit lecsuktak, az szegény ördög lehetett, akinek nem volt olyan társadalmi beágyazottsága, mint nekünk. Melósokat csuktak le, például kocsmai beszólásért. Még mindig sok hű követője van Kádárnak, mintha ugyanaz a rendszer lenne. Akkor is voltak, ma is vannak gyanús halálesetek, de pontosan nem tudni, kit miért öltek meg, miért tűnt el. Ma már az adóhatóságtól kell félni ezen a szinten. Pofázni lehet, legfeljebb más bajod lehet, a fő fegyver a NAV.

Mi a véleménye a mai médiáról a régi időkhöz képest – ha már éppen az öncenzúrát említette?

A nyelvezet az, ami kísértetiesen hasonlít. A szóhasználat maradt, meg az, hogy mit szabad és mit nem szabad kimondani. Talán most kevésbé szigorú ez, de ugyanúgy önkéntes. Az újságírók ma is tudják, meddig mehetnek el retorziók nélkül, megfelelve az elvárásoknak. Alig pár lap akad, amit el lehet még olvasni. Persze sehol nincs kimondva, hogy miről mit nem lehet mondani, de mindenki tudja.

A demokratikus ellenzék tagjai közül sokan politikai pályára léptek, akár Csurkát is említhetjük, ha már szóba került. Önnek nem volt ilyen ambíciója?

1989-ben megkérdeztek, nem akarok-e politikus lenni. Pilisborosjenőn én lettem az SZDSZ elnöke, de az első konfliktus után rájöttem, nem vagyok én alkalmas erre, többek közt azért, mert nem vagyok szimpatikus az egyszerű magyar embereknek. De nagy csalódás volt az is, amikor képviselőjelöltként összecsaptunk, majd a későbbi győztesről kiderült, hogy III/III-as volt, a tévében dolgozott. Én máig nem kaptam meg a Történeti Hivataltól, a BM-től a rám vonatkozó jelentéseket, az elkobzott anyagokat; ötven évre titkosították, mert talán kémként kezeltek. Szóval, tudtam, hogy így nem szabad politikusnak lennem.

A rendszerváltáskor könyvkiadással próbálkozott.

Fordítóként már a 80-as években dolgoztam a filmiparban, és Milan Kunderától is lefordítottam és kiadtam A lét elviselhetetlen könnyűségét. A rendszerváltáskor kezdetben alig volt egy tucatnyi könyvkiadó, úgy nézett ki, labdába lehet rúgni a kézműves módszerrel, amivel mi nekiláttunk. Néhány hónap alatt a tucatnyiból lett, ha jól emlékszem, kétezer kiadó. Ott voltak azok, akik az állami könyvkiadókban szerezték meg a tudásukat, kapcsolati hálójukat, és főképpen a szerzői jogokat, és velük nem lehetett versenyezni. Végül már csak pár könyvet adtam ki, olyasmit, ami nagyon érdekelt.

Miért vágott bele a vendéglátásba?

A 90-es években egy ismerősömmel a Mérleg utcában elindítottunk egy helyet egy menzaféleség helyén. Délben menü volt, ezt ő vitte, én pedig este már étteremként működtettem. Sosem tartottam magam szakácsnak, hisz nincs ilyen végzettségem, de főzni mindig szerettem. Az M.-et 2002-ben nyitottuk, annyiban családi vállalkozás, hogy mind a négy lányom dolgozott itt. Én viszont ki sem megyek a konyhából.

Honnan ered a lakásvendéglő ötlete?

Párizsból, ahol egy idősebb úr lakására keveredtünk, aki borokat szolgált fel, és amellé adott némi ételt, sajtokat és egyebet. Ez megtetszett, de én menüsort kínálok, és persze italt. Ma már ritkábban, és inkább baráti találkozókat vagy néha esküvőket tartunk itt. Mint mondtam, nem vagyok szakács, de főzni szeretek, és állítólag valamelyest tudok is.

A vendéglátás történetében fontos, hogy régen csak csárdák, fogadók voltak, ahol azt ettél, amit aznap épp főztek. A francia forradalom vívmánya, illetve a polgárosodásé, hogy létrejöttek a vendéglők és az étlap. A lakásvendéglővel visszatértem, hogy így mondjam, a csárdához. Persze idősebb korban egyedül már nehezebb, de van igény az ilyen otthonosabb, családiasabb vendéglátásra.

Hogyan érintette a járvány vagy most az ukrajnai háború mindezt?

Az élelmiszerárak növekedése nem a legdöntőbb tényező, mert az alapanyagok csak az összköltség kisebbik részét adják, utána jön a rezsi, és persze a személyzet bére, ami egyre inkább nő, hisz hiány van belőlük. A járvány alatt sokan elhagyták a pályát, más munkát találtak és nemigen térnek vissza.

A magyar – ahogy szinte az összes nemzet – önképének része a híres vendégszeretet. Hogyan állunk ezzel, különös tekintettel kerületünkre?

Teljes kettészakadást látok. A járvány miatt a környékünkön is sok igényes vendéglő szűnt meg. Ami maradt, az a menüt kínáló, vagy nevezzük így, a rántottszeletre építő vendéglő, ami a mennyiségre koncentrál, így nyilván nem elsődleges szempont a minőség. A túloldalon pedig a nagyon drága, kifinomult, az elitnek szóló vendéglátás található, ahol a főszakács csupán összerakja azt, amit az alszakácsok kifőztek. Ez a helyiek túlnyomó többségének megfizethetetlen. Az M.-ben mi minden nap – csütörtöktől vasárnapig – új étlapot kínálunk. Sokan mondják, hogy franciás hely ez, pedig inkább délies jellegről beszélhetünk, ráadásul marhapörköltet is kínálunk.

Nyitókép: Mile Máté