– Elsőként egy személyes kérdés: Ön józsefvárosi, de jó ideje már tokiói lakos is. Magyarként mekkora kihívás japánul megtanulni és Japánban élni?
– Tíz évig kétlaki életet éltem, „ingáztam” Tokió és a Blaha Lujza tér között. Az ELTE-n végeztem el a japán szakot és később japán állami ösztöndíjjal kerültem Tokióba, ahol a Muszasi Egyetem szociológia szakán doktoráltam. Szeretem Japánt, a nyelvét és a kultúráját is, minden különbözőségével együtt. Én azt vallom, nem nagyon nehéz megtanulni középfokú szinten japánul beszélni, de ami utána jön: a szavak mögötti kulturális jelentés, az írás és a magázódás többféle formája, ez az, ami igazán izgalmassá teszi a japán nyelv tanulását. A szavak mögötti kulturális jelentéseket még tíz év után is, a mai napig szinte mindennap tanulom. Egy példát említenék: a japánok sokszor használják azt a kifejezést, hogy „ez egy kicsit nehéz”. Aki nem ismeri eléggé a nyelvet, az lefordítja így, de aki már tud olvasni a japánok gondolataiban, az tudja, hogy ez teljes elutasítást jelent.
Ami Tokiót illeti, ez egy hatalmas metropolisz, a város bizonyos részein kialakult nyüzsgő központokkal. Mindegyiknek saját stílusa és jellegzetessége van. A közbiztonság más világvároshoz hasonlítva nagyon jó, a város nagyon tiszta. Szemetet szinte sehol se látni, de érdekesség, hogy kukát sem. Megtanították a lakosoknak, hogy a napközben felhalmozott szemetet mindenki hazavigye. Ez persze mentalitás kérdése is, de itt az emberek zöme szófogadó és betartja a szabályokat.
– Hogyan fogadják a magyarokat Japánban? Valóban él bennük a romantikus elképzelés, hogy valamiképpen rokon népek vagyunk?
– 2019-ben ünnepeltük a Magyarország és Japán közötti diplomáciai kapcsolatok felvételének 150. évfordulóját. Tokióban közel kétszáz magyar vonatkozású rendezvény volt abban az évben, és Magyar Kulturális Intézet is nyílt Tokió belvárosában, ahol azóta is azon dolgozunk, hogy a magyar kultúrát minél szélesebb körben át tudjuk adni, és minden érdeklődő számára elérhetővé tegyük.
Én azt látom, azok a Japánok, akik jártak Magyarországon, nagy szeretettel gondolnak ránk. Ha megtudják, hogy magyar vagyok, sokan rögtön a Lánchidat vagy a gulyáslevest emlegetik. Sok japán gondolja azt is, hogy valamiféle rokonság lehet köztünk. Ez talán akkor a legmeggyőzőbb, mikor kiderül, hogy Magyarországon még most is születnek kisbabák ún. „mongolfolttal”, ami ugye Japánban teljesen egyértelmű.
– A mostani olimpia körülményei különlegesen nehezek a covid elleni védekezés miatt. Hogyan fogadják ezt a sportolók, és mit jelent ez önöknek, akik talán – helyben élő segítőként – egyedüli szurkolói lehetnének a magyar csapatnak a helyszínen?
– A járványhelyzet miatt valóban szigorúbb körülmények között dolgozunk. A sportolóinkkal nem találkozhatunk mi sem, és a versenyeken sem tudunk részt venni. Mi – ugyanúgy mint a magyar nézők –, televízión követjük a meccseket. Természetesen ez a sportolóknak sem ideális, de a jelen helyzetben Japán ezt a döntést hozta, mi pedig a magunk módján megpróbálunk ebben a helyzetben is szurkolni a versenyzőinknek, és próbáljuk őket ismertté tenni a japán közönség számára. A Magyar Kulturális Intézet üvegablakaira sportolóink óriásposztereit ragasztottuk, a Nagykövetség épületére pedig magyarul és japánul „Hajrá, magyarok!” feliratú óriásposztert tettünk. A forgalmas kereszteződéséről ismert Sibuja városrészben található többméteres kivetítőn pedig a magyar csapatot népszerűsítettük, nekik szurkolunk. Ezenkívül egy japán híresség közreműködésével mutatjuk be a japán közönségnek a magyar sportolókat és sportot, és ezen keresztül Magyarországot, a magyar kultúrát.
– Hol laknak a sportolóink, mennyire mozoghatnak szabadon? Önök milyen módon támogatják a magyar küldöttséget?
– A versenyzők különböző időpontokban érkeznek és utaznak haza. A tokiói Olimpiai Faluban vannak elszállásolva, innen hozzák-viszik őket a versenyhelyszínekre. A Falu egyébként a város tengerparti részén található, gyönyörű környezetben.
Japán maximálisan igyekszik kiszolgálni a versenyzőket, nagy választékú étteremmel, edzőtermekkel, fodrászattal, mosodával. Az olimpiai falut azonban elhagyni nem lehet, és a helyiekkel sem lehet találkozni. Mi a szervezőkkel tartjuk a kapcsolatot, és logisztikai feladatokat látunk el, s amiben tudunk, kívülről segítjük és támogatjuk versenyzőinket annak érdekében, hogy a magyar csapatnak minden rendelkezésére álljon a zavartalan és fókuszált versenyzéshez. Végtelenül sajnáljuk, hogy a versenyzőinknek nem gratulálhatunk személyesen, de a rendelkezésre álló eszközeinkkel igyekszünk megmutatni, mennyire büszkék vagyunk rájuk. Többek között a sokak által aláírt szurkolói panelekkel próbáljuk kifejezni, hogy itt vagyunk és szurkolunk nekik. A nagykövetség séfje pedig minden sportolónak piros-fehér-zöld macaron édességet készített, a magyar érmeseinknek pedig arany-, ezüst és bronztortát készít, amit az Olimpiai Faluba küldünk.
Képek: Kovács Emese – Magyar Kulturális Intézet (Tokió), Dick Thomas Johnson
