Teli talppal áll a magyar rögvalóságban a Papa. Lomizós jelenetek, kocsmai alkudozások, dilemmák rossz és még rosszabb között, száraz hivatali ügyintézések, alulnézeti perspektívák. A zömében

játszódó film azonban mégsem nyomasztó: a Papa (Ponczók Zoltán) hatalmas fazon, nippekkel, ezüst étkészletekkel csencsel („hát ez csak alpakka, ötszázat adok érte”), hölgyeknek udvarol Máté Pétert énekelve, bulizik, gitározik és énekel, mondhatni örökmozgó és népszerű figuraként lubickol a neki és sorstársai számára kiutalt életterekben, ez pedig humorforrásként szolgál, miközben a néző is megkedveli a kissé bohém öreget.

A rendező, Ponczók Attila azt mondta, akkor került először szóba, hogy a Papával forgatni is lehetne, amikor Bordás Róbert operatőr – akivel korábban a Gettó Balboa című filmben is együtt dolgoztak – azzal kereste meg, készíthetnének egy rövidfilmet az Erzsébet-utalványról. Ponczók Attila jelezte, hogy a családban a nagyapja kap ilyen utalványt. Akkor már a Papa átmeneti szállón élt, és mivel néhány szobatársa is részesült az utalványban, megszületett az ötlet, hogy egy kártyapartin játsszák ki az összegeket, „a győztes viszi az összeset”, ez így pedig már valódi segítséget jelenthetne egy embernek.

A forgatásban „szinte egy csettintésre mindenki benne volt”, és ekkor ismerték fel, mennyire természetes a Papa a kamera előtt. Ez adta az ötletet egy nagyobb filmhez is: ahogyan korábban egy közösségi tér, a Kesztyűgyár befogadása is eredményt hozott a Gettó Balboa projektben (hátrányos helyzetű fiatalok számára kellett boksz​ edzésre alkalmas helyet találniuk), most is úgy érezték, „kamerával kell Papának segíteni”, és a nyilvánosság erejével próbáljanak meg nyomást gyakorolni az ellátórendszerre, hogy a Papa bekerülhessen egy idősek otthonába.

A kamera mindenhová követi a Papát, még a hivatalokba is, ahol elsőre talán nem magától értetődő az, hogy forgatni lehet, de Ponczók Attila rutinosan vette ezt az akadályt, „a hétköznapokban filmek location managere vagyok, tudom, hogy ilyenkor hivatalos megkereséseket kell küldeni. Mindenhova elküldtük az e-mailt, tök jól reagáltak, így bejutottunk az Üdvhadsereghez, az Alföldi utcai átmeneti szállóra, az idősotthonokba, vagy az Auróra utcai rendelőbe, tehát le a kalappal.” A film erejét az is adja, hogy a családtagok a legnagyobb természetességgel mozognak a kamera előtt. „Direkt nem avattam be mindenbe mindenkit. Arról, hogy mi fog következni, csak annyit mondtam, nyugodtan mondják el, amit gondolnak, és közben ne nézzenek a kamerába, ettől lett minden ösztönös és hiteles.”

A film természetesen erős társadalmi mondanivaló nélkül nem lenne ennyire szórakoztató: Ponczók Attila szerint a film egyik fő célja az volt, hogy megmutassák,

„Ma már évekig tartó várólisták vannak az idősek otthonaiban, és lassan a jobb átmeneti szállókra is várni kell. Nem politizálni akarunk, hanem szembesíteni azzal, hogy nagyon nehéz élethelyzet ez, főleg akkor, ha nincs anyagi háttér vagy erős családi támasz.”

A legfontosabb üzenetük mégis más. „Azt akartuk elmondani, mennyire fontos, hogy a családok gondolkodjanak az idős szeretteikről, mert könnyű azt mondani, hogy majd együtt megoldják, de amikor eljön a pillanat, sokkal bonyolultabb minden.” Szerinte előre kell beszélni az idősek sorsáról, lakhatásáról, „ha nincs pénz és nincs kapaszkodó, akkor nagyon kevés a valódi lehetőség”.

A film 70 forgatási napból állt, ami jóval 100 óra feletti nyersanyagot eredményezett. Zéró támogatásból dolgoztak, „a Filmintézettől még konzultációs lehetőséget sem kaptunk, pedig a Balboával díjat is nyertünk. Szomorú, hogy ez nem számít semmit, de mégis belevágtunk, mert a projekt egy szerelemgyerek. Aki csatlakozott hozzánk, az tudta, hogy itt pénz nincs, csak ügy.”

A Papa végül 5 év várakozás után bekerült a Dózsa György úti idősek otthonába, ám mivel ez éppen a covid idején történt, leállt a forgatás. „Annyira féltünk, hogy még a közelébe sem mertünk menni, de az otthonban is teljes lezárás volt, még a dohányboltba sem mehetett ki a Papa.” Szerinte a Papát az tartotta életben, hogy folyton jött-ment, „piacozott, emberekkel találkozott, és amikor be lett zárva egy épületbe, három hónap múlva meg is halt. Nem az oltás, hanem a mozgás és a szabadság hiánya törte meg őt. Szerintem

mert az éltet igazán.”

Filmes munkái mellett Ponczók Attila egy sokkal prózaibb munkát is vállal, társasházakat takarít a családjával. „Most képzeld el a kontrasztot, amikor nem forgatok, söpröm az udvart, behúzom a kukákat – gyakorlatilag a Kate Winslet-filmek forgatásáról a háztakarításba csöppenek. Ez az apám tanítása, hogy az életben a rendszeresség a legfontosabb.” A bemutató után a film nemzetközi fesztiválokra készül, emellett pedig vetítéseket és kerekasztal-beszélgetéseket is terveznek, „megpróbáljuk ezzel elindítani a családokban a gondolkodást a jövőről, különösen az időskori ellátás témájában, hogy

az időskori ellátás problémáit, hanem érezzük is”.​​

(A film zenéjét a szerző, Bujdosó János szerezte, szerkesztőségünk ezúton is gratulál a stábnak – a szerk.)

Fotók: Huszár Boglárka