Nehéz mesterség a hamisítás. Mindenekelőtt azt kell elhatározni, hogy mit hamisítsunk. Festményt? Kéziratot? Ékszert? Minden szakmában erős a mezőny, tehetséges hamisítók gyártják a tökéletesnél tökéletesebb másolatokat, és mindenki megsiratja a csalókat, amikor lebuknak, kivéve persze azokat, akiket sikerült átverniük, mert ők határozottan bosszúsak. A szélesebb publikum, a kibicek persze jót röhögnek a pórul járt gazdagokon és a hamisítóknak szurkolnak, csodálják a tehetségüket. Létezik azonban a hamisításnak egy olyan területe, ami szinte egyedülálló. Amikor valakinek az életét hamisítja egy szélhámos, és én eddig egyetlen ilyen esetről olvastam, mert nem sorolom ide azt, aki szimplán „másnak adja ki magát”, hogy pillanatnyi előnyökre tegyen szert.
A hetvennégy éves nyugdíjas, Jezsek-Józsika Ferenc papucskészítő, nem mellesleg Pál utcai lakos, akinek épp hatvan éve, 1963 tavaszán zajlott a pere, egy gondosan felépített és megvalósított csalássorozattal új személyazonosságot teremtett magának. Azt állította, hogy ő Nemecsek Ernő, A Pál utcai fiúk hőse, s bár mindenki halottnak hiszi, aki végigolvasta Molnár Ferenc regényét, ő igenis él és emlékezik, sőt arra is hajlandó, hogy az újra és újra kiadott ifjúsági regény példányait darabonként három forintért dedikálja a lelkes olvasóknak az Úttörő Áruházban. Az ötlet nem elég a sikerhez, meg is kell valósítani, és Jezsek-Józsika sem hübelebalázs módra fogott neki az élethamisításnak, hanem szisztematikusan felkészült rá.
Mindenekelőtt pecsétet készített „A Pál utcai fiuk Gitt-egylete 1903” szöveggel, melyet később a tárgyalásán a védelem csekély sikerrel próbált tárgyi bizonyítékként felhasználni, majd bekopogott számtalan korabeli szerkesztőségbe, ahol sikerült is elérnie, hogy cikkezzenek róla. A taktika bejött, mert heteken át osztogathatta az Úttörő Áruházban az autogramokat a lelkesen sorban álló gyermekeknek, mire valakinek szemet szúrt a szélhámosság.
Az Élet és Irodalom 1962. december 15-i számában A köpenicki Nemecsek című írásában Hollós Korvin Lajos tényekkel bizonyította, hogy szélhámossal van dolguk, de Jezsek-Józsika profizmusát bizonyítja, hogy erre is felkészült, és azonnal ellentámadásba ment át. Rágalmazás és becsületsértés miatt polgári pert indított Hollós Korvin Lajos ellen.
A pereskedést nem tegnap kezdte. Jezsek-Józsika legszívesebben nem is Nemecsek Ernőként, hanem dalköltőként gondolt magára, és 1931-ben simán beperelte a Nemzeti Sportot, mert az újság a Fradiról szóló beszámolójában a szerző nevének feltüntetése nélkül idézte a Tempó Fradi című sportindulót, sőt egy kis kottát is csatolt a cikkhez a dalról, melynek szerzője, nem fogják kitalálni, nem más, mint Jezsek-Józsika Lajos.
Ő legalábbis ezt állította, de a Nemzeti Sport védőügyvédje szerint a Tempó Fradi nem tekinthető önálló zeneműnek, mert első taktusai megegyeznek a Sír a kislány a Balaton partján című nótának az első két ütemével, a második része pedig a francia himnusznak, a Marseillaise-nek az utolsó két ütemével.
A tárgyalás nem nélkülözte a humoros mozzanatokat, mert az al- és a felperesnek is dalra kellett fakadnia a bírói pulpitus előtt igaza védelmében, sajnos azonban a bíró botfülére hivatkozva szakértőkből álló független bizottság felállítását javasolta. Ami meg is történt, és a jeles szaktekintélyekből álló testület végül önálló zeneműnek nyilvánította a Tempó Fradit, minek következtében a Nemzeti Sportot a bíróság elmarasztalta. Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy Jezsek-Józsika Lajos vérszemet kapott, vagy inkább megunta az olcsó sikert, és új identitást keresett magának?
Én semmiképp sem csodálkozom, illetve elismeréssel adózom kiváló tempóérzékének, mellyel kivárta, hogy szép sorban meghaljon mindenki, akinek bármi köze is volt A Pál utcai fiúk keletkezéséhez, beleértve a szerzőt is, és épp a megfelelő pillanatban állt elő a kétségkívül eredeti ötletet, hogy ő Nemecsek Ernő. Nem kellett csalatkoznia, mert a Kádár-korszak szenzációszegény közélete mohón lecsapott a hírre és kézről kézre adták a papucskészítő-dalköltőt, aki növekvő népszerűségét arra használta fel, hogy arcátlan módon azzal a kérvénnyel forduljon a kerületi tanács lakásügyi osztályához, hogy utaljanak ki számára egy nagyobb lakást.
Jezsek-Józsika Lajos az Úttörő Áruház előterében ült egy kicsiny, billegő asztalka előtt és gyors, gyakorlott mozdulatokkal firkantotta oda a Nemecsek Ernő nevet a kinyitott könyvekbe, melyeket a kipirult arcú nebulók nyújtottak felé. Fel se nézett, ezért csak a könyvet tartó visszeres, májfoltos, szőrös kéz látványára fogott gyanút. Nem lepődött meg, mert számtalan esetben kellett dedikálnia a könyvet idősebbeknek is, akik azonban többnyire mosolygós nénik voltak. Nicsak, a kis Nemecsek, mondta a rajongó, mit sem változtál. A gúnyos nevetés valahogy megkérdőjelezte az elismerő szavak őszinteségét. Nemecsek megigazította a szemüvegét, hogy jobban lássa az asztal előtt álló férfi arcát.
„Megkérdezhetem, hogy kihez van szerencsém?” ‒ kérdezte félénken. Viccelsz, kérdezett vissza a termetes férfi. Nem, eszem ágában sincs, állt fel a kis asztal mögött Nemecsek, de már érezte, hogy baj van. Ács Ferenc vagyok, nyújtotta felé a májfoltos, szőrös kezet a férfi. Na mi van, nem mersz kezet fogni velem? Vagy undorodsz tőlem? Nem inkább magadtól kéne undorodni?
Kikérem magamnak, akarta mondani Nemecsek, de mielőtt még szóhoz jutott volna, döbbenten látta, hogy Ács Feri egy pár papucsot tesz elé az asztalára. Elszakadt a papucsom, meg kéne varrni, mondta Ács Feri, és keményen Nemecsek szeme közé nézett. Ha jól tudom, ez a szakmád. Nemecsek nagyot sóhajtott, és visszaült a billegő asztal mögé. Persze, hagyja csak itt. És örülök, hogy jó egészségnek örvend. Segíthetek még valamiben?
