A Kesztyűgyárhoz egy ellopott plakát története is köt. Mi történt?

Nyári napközis táborban tartottam hangszeres foglalkozást. A programhoz kértek tőlem fényképet, én pedig először elküldtem egy klasszikus, szomorú zenészportrét: komoly arccal fogom a szaxofont, és nézek a jövőbe vagy a múltba, ki tudja. Azt mondták, ez túl komoly, küldjek vidámabbat. Kerestem egy Szaximaxit idéző, jókedvű képet, ebből készült el a plakát. Amikor megérkeztem, sehol sem láttam. Megkérdeztem, hová tették, mire azt válaszolták: „Béla bácsit ellopták a plakátról.” Tehát valakinek annyira tetszett, hogy elvitte.

Ebből lett a Plakátsztori című dal?

Igen. Bent két kisgyerek várt, nekik is elmeséltem, mi történt. Az egyikük ismételgetni kezdte a mondatot, és mástól visszahallva rögtön slágergyanús refrénnek tűnt. Hozzájátszottam néhány akkordot, majd együtt énekeltük. Később három versszak is született hozzá. A dal a Szívtárogató (Notabook 1.) című lemezemen jelent meg.

Meddig tartottak a józsefvárosi foglalkozások?

Egy nyáron át jártam több alkalommal a Kesztyűgyárba és az Orczy-kert napközis bázisára. Mindkét helyre vittem hangszereket. Az Orczy-kertben vuvuzelákat is kiosztottam: a gyerekek rohangáltak velük, és visszhangzott az egész környék.

Milyen társaság gyűlt össze?

Vegyes. Voltak roma és nem roma gyerekek, különböző helyzetű családokból érkezők. Ez volt benne az egyik legjobb: ugyanazt kínáltam mindenkinek, és egymástól is tanulták, hogyan szólaltassanak meg egy hangszert. Az első öt-tíz percben fel lehet mérni, kihez hogyan érdemes közelíteni. A Kesztyűgyárban kisebb volt a csoport, az Orczy-kertben irányítóbban kellett jelen lenni. Ez nem üvöltözést jelent, hanem világos kéréseket és figyelmet.

Ilyen vegyes közegben a gyerekek figyelme hamar elillanhat. Hogyan lehet fenntartani ezt?

Fel kell építeni a foglalkozást, mert tíz perc után csökkenhet az érdeklődés. Először mutatok egy hangszert, aztán jön a következő: ez a zenebohóc esete, akinek mindig van másik mutatványa. De én oda is adom a hangszereket. Ha például hegedűt kap valaki, először együtt fogjuk meg, és megnézem, érti-e, hogy vigyáznia kell rá. Eddig soha nem történt baj.

Ilyenkor azért beindul a macskazene, a kakofón csihi-puhi.

Abszolút, de nem az az elvárás, hogy én vezényelek, és mindenki ugyanazt a ritmust játssza. Legfeljebb egy óránk van arra, hogy sok mindent kipróbáljanak. Kívülről ez kaotikusnak tűnhet, de ha egyenként nézzük a gyerekeket, mindegyikük éppen ismerkedik egy hangszerrel és egy új érzéssel. Olyan ez, mint egy erdő: minden kis növénynek megvan a helye a nagy összhangzásban, amely természetesen disszonáns elemeket is tartalmaz.

Kisebb megszakításokkal 1992 óta tanítasz. Valóban annyira mások a mai gyerekek?

Biztos, hogy nem hülyébbek. Inkább az iskolai viselkedésük lett összetettebb. Mindenki többfelé figyel, rengeteg információt kap akkor is, ha nem kérte. Ez keltheti azt a benyomást, hogy egy gyerek magatartászavaros, miközben részben kortünetről van szó. Igyekszem lelassítani őket, mert sok órán inkább pörgetik a gyerekeket. Nem állítom, hogy jobbak vagy rosszabbak lettek. Ami feltűnően megváltozott, az a véleménynyilvánítás módja és a közlés vágya.

Ez mit jelent?

Bátrabban kérdeznek vissza, akár olyan dolgokra is, amelyek felkészületlenül érnek. Kicsit úgy működnek, mint egy jó riporter. Sokszor egyenrangú félként beszélnek a tanárral, tisztában vannak a jogaikkal és a kötelességeikkel. Közben a figyelem változása rám is hat: már nekem sem mindig könnyű végighallgatni egy szimfóniát, mint korábban, valószínűleg én is kissé felpörögtem.

Mit szeretnél elérni zenetanárként?

Muzikális, érdeklődő embereket szeretnék nevelni, akik nyitottak a szokatlan hangzásokra, és van bátorságuk megfogni egy hangszert, majd játékosan hangokat előcsalni belőle. Gyakran látom, hogy zeneiskolába járó gyerekek csak azt merik eljátszani, ami a kottában áll. Eszükbe sem jut más dallamot keresni vagy felfedezni, mire képes a hangszer.

Az iskolában is van ilyen szabad hangszerpróba?

Évente többször kiosztom a hangszereket. Lehet dobolni, hegedülni, fuvolázni, klarinétozni vagy zongorázni. Két új diák jó értelemben sokkot kapott attól, milyen természetességgel kísérleteznek a többiek. Hogy legyen egy közös figyelmi pont, akciófilmrészletekhez játszottunk zenét a némafilmek mintájára. Olyanok is beültek a dobhoz, akik életükben először doboltak. A zsivaj egyszer csak közös zenévé vált.

A technológia nemcsak a figyelmet alakította át, hanem a zenehallgatást is. A zenei gyökerek nem nagyon látszanak a fiatalabbaknál. Eltűnőben van a közös zenei kultúra?

Igen, mindenki maga alakítja ki a saját lejátszási listáját, és ezzel burkot épít maga körül. Ugyanakkor a nagyobb diákok a szüleiken keresztül meglepően sok mindent ismernek a pop- és rockzene nagy korszakaiból. A tizedikesek kiselőadást tarthatnak a kedvenc előadójukról. Ilyenkor kiderül, milyen nehéz áttörni a populáris zene felszínén. Az énekóráimon azonban biztosan másképp találkoznak a zenével: mi eljutunk a Beatleshez és sok mindenki máshoz is.

A mai popzenére kimondtad, hogy gyakran silány, pedig az ítélkezést általában meghagyod másra. Mit hiányolsz belőle?

Nem sok mindent, csupán a dallamot, a harmóniát, a ritmust, a formát, a dinamikát, a szöveget és az energiát. Leginkább az ötletességet hiányolom. Sok mai dal művi: ha leszedjük róla a hangzásbeli kulimászt, marad egy mondóka nehézségű dallam. A digitális mintákból épített zenéből pedig gyakran hiányzik a feljátszás pillanatának finom energiája.

Hol kezdődik a hatásvadászat? Hiszen a zenész mégiscsak hatni akar.

A hatásvadászat az, amikor ismert gesztusokat azért építünk be, mert a közönség már megtanulta, hogyan reagáljon rájuk. Itt lelassítom a zenét, akkor majd könnybe lábad a szemük; ott előveszek egy bevált fordulatot. Az igazi hatás viszont attól van, hogy önmagunkat adjuk, és benne vagyunk a jelen pillanatban. Játszhatjuk ugyanazokat a számokat évek óta, mégsem arra koncentrálunk, hogyan hassunk. A hatás lehetősége eleve bennünk van.

Idén lettél hatvanéves. Hogyan ünnepeltél?

Mivel nem lehetett egyetlen napra a rengeteg zenekaromat összehívni, és nem is akartam monumentális ünnepséget, úgy döntöttem, hogy ebben az évben minden koncertet születésnapi koncertnek tekintek. Nem mindegyiket hirdetjük így, de én annak élem meg. A Kobuciban a Zuboly – Béci klasszikuszok című koncertje kifejezetten a hatvanadik születésnaphoz kapcsolódott.

Mit változtat az emberen ez a kerek évforduló?

Folyamatos számolásba kerültem: mindennap előjön, hogy be kell osztani az időt. A terveket teljesíthető méretűvé kell zsugorítani, és megvalósítani azt, ami valóban fontos. Nem oszlatok fel egy zenekart azért, hogy rögtön három másikat alapítsak. Most már fontosabb lehet a barátság, mint hogy mindenáron új zenei területet próbáljak ki. Van még olyan nagyobb terv, amelyet mindenképpen szeretnél megvalósítani? A covid idején három lemezanyagot találtam ki, és ezek közül még egyet szeretnék elkészíteni. Instrumentális, Kárpát-medencei jazz lenne: román, balkáni és délszláv hangulatokkal, gyors, kicsit vad zenével. A Kárpát-medence számomra kohó, amelyben benne van mindaz, amit a roma, zsidó, román, polgári és magyar zenei kultúra beletett. Az anyag munkacíme Ágdaráló. Fontos volna, hogy ezek a magányban megszületett témák hallhatóvá váljanak, de a tanítás mellett ez most nehezen fér bele. Lehet, hogy csak évek múlva jön el a pillanata. Addig az az ambícióm, hogy szaxofonosként jó állapotban maradjak, és ha fontos felkérés érkezik, készen álljak rá.

Magadat sosem menedzselted különösebben. Nem félsz attól, hogy így elmaradnak lehetőségek?

Próbáltam már, de inkább elvesztegetett energiának éreztem. Ha „zen módon” közelítek hozzá, éppen annyi koncert talál meg, amennyi jólesik, és amitől boldog vagyok.

Fotók: Huszár Boglárka