Hogyan ítéli meg az iskolai magyaroktatást?

Nem vagyok derűlátó abban, ahogy az irodalomoktatás alakul Magyarországon. Hosszú évtizedek óta tartó problémák nehezítik az olvasás népszerűsítését. Például a kronologikus oktatás: a középiskolás tananyag a legnehezebbekkel kezdődik, Homérosszal, Dantéval, a Szigeti veszedelem barokk eposzával. Aki nem ilyen kulturális közegből jön, rögtön az elején kiesik az egészből, s leküzdendő tantárggyá válik neki az irodalom. Most zajlottak le az irodalomérettségik, 50-60 ezer fiatal most foglalkozott utoljára irodalommal, és alig várta, hogy szabaduljon tőle.

Miközben pénz nélkül lehetne ezen segíteni, ha például kortárs művekkel is találkoznának. Szerencsére mégis sok az olvasó fiatal – ha nem így lenne, akkor a könyvkiadásban nem a young adult, régebben ifjúságinak nevezett szegmens fejlődne a leggyorsabban. De olyan egyszerű dolgokra is gondolhatunk, hogy kisiskolás korban mégiscsak az lenne az irodalom, az olvasás fő célja, hogy örömforrás legyen.

Hogy született az első Így szerettek ők kötet ötlete?

Jó lenne azt mondani, hogy nagyon megterveztem tíz évvel ezelőtt és olvasást népszerűsítő kampányt akartam csinálni, amihez ezt az eszközt találtam, de szó sincs erről – a hatása viszont ez lett.

A barátaim szórakoztatására kezdtem el a Facebookon. Aztán kiderült, nemcsak ők kíváncsiak erre, hanem a barátaik is, meg azoknak a barátai, sok-sok ember, akiket én már nem ismerek. Ez meglepett, mert nem gondoltam, hogy ezek az irodalomtörténeti jellegű történetek ekkora érdeklődést váltanak ki – még akkor is, ha a magánélet és a szerelmi élet témái nyilván többeket érdekelhetnek.

A könyvkiadásban is az volt a hangulat, hogy ez szakmai téma, az ilyen könyveket kis példányszámban, szaknyelven megfogalmazva adják ki többnyire. Ebben változás történt az elmúlt tíz évben, és ennek nyilván némi köze van az Így szerettek ők sikeréhez, mert a kiadók meglátták, hogy van rá fogadókészség, érdemes ilyesmivel is foglalkozni. Számos ilyen mű jelent meg az elmúlt évtizedben, részben primér forrásmunka, mint naplók, levelezések, interjúkötetek, melyek talán megjelentek volna korábban is, de biztos, hogy nem a laikus közönséget megcélzó kiadásban, gondoljunk csak Móricz vagy Gyarmati Fanni naplóira, Szabó Magda vagy Polcz Alaine levelezésére. És megjelent sok leíró irodalomtörténeti munka is a nagyközönségnek szóló nyelven.

Kritizálták, hogy elbulvárosította a kötetben szereplő híres emberek magánéletét. Erre mit válaszol?

Attól függ, hogy mi a bulvár. Ha beletartozik a szórakoztató ismeretterjesztés, akkor legyen bulvár. Én élesen el szoktam választani az életművet az életrajztól. Van egy ember, aki írt műveket, ezeket összegyűjtjük, elolvassuk, az az ő életműve, ami független attól, hogy miként élt, milyen ember volt. Van, amikor nagyon közel van a kettő egymáshoz, mert a szerző sokat írt önmagáról, hangsúlyosan megjelentek életrajzi elemek a műveiben, máskor meg semmi köze ezeknek egymáshoz. Én életrajzi dolgokat mesélek el. Az a kérdés, kell-e ismernünk az író életét ahhoz, hogy bármit is kezdjünk a műveivel. A nagyon rövid válasz az, hogy nem feltétlenül.

Most jött haza Németországból a harmadik kiadás bemutatójáról? Milyen kereslet van ott a könyvre?

Kint magyar olvasókkal találkoztam. A könyveim közül a Merész magyarokból meg az Igazi hősökből készült angol nyelvű verzió, ezeknél nem kell ismerni a szereplőket, az bennük az érdekes, hogy valami példaszerűt csináltak, de már jórészt elfelejtkeztünk róluk.

Ahogy egyre több magyar él külföldön, ezen belül is Nyugat-Európában, már úgy megyek Frankfurtba vagy Passauba is, mint ahogy Csíkszeredára – magyar olvasókkal találkozom.

Mi köti Józsefvároshoz?

A nyolcadik kerületben dolgozom, a Líra-csoport a Dankó utcában székel, ahol egyébként neves kiadók működnek. Szoktam tartani irodalmi sétát a Palotanegyedben, elmesélem, kik éltek, nőttek fel a házakban. Ezek az életrajzról, nem az életműről szólnak. Például az Üllői úton (is) élt Kosztolányi Dezső, ott írta az Üllői úti fák című versét.

Irodalmi podcastot is készít, mennyien hallgatják?

Nincsenek pontos számaim, de azt gondolom, a Buksó hallgatói abból a 800 ezer emberből kerülnek ki, akikről a Tárki korábbi kutatása megállapította, hogy évi 30-50 könyvet is elolvasnak. Ahogy Nyugaton általában, Magyarországon is csökken a könyvolvasók száma: kicsivel többségben vannak azok a felnőttek, akik egyáltalán nem olvasnak, arányuk 53 százalékra nőtt a korábbi 47 százalékhoz képest, és a könyvolvasók között még mindig a hölgyek vannak nagyobb számban. Ugyanakkor az olvasó népességen belül van 10 százaléknyi, azaz 800 ezer felnőtt magyar, aki nagyon sokat olvas – ebből a szempontból jó helyzetben van Magyarország –, én nekik ajánlok olvasnivalókat.

Említette egy interjúban, hogy gyakran találkozik középiskolai tanárokkal.

Van egy kiválóan működő része a magyar kulturális intézményrendszernek, a könyvtári hálózat. Egy kortárs szerző általában úgy találkozik középiskolásokkal, hogy

a helyi (városi vagy megyei) könyvtár megszervez egy ilyen lehetőséget, és ha jó a kapcsolatuk az iskolával, a könyvtárban találkoznak az osztályok és a szerzők.

Arra nagyon pici az esély, hogy állami iskolába kortárs szerző – akár élőben, akár olvasmányként – eljusson. Oda nem tud bárki bejutni kívülről, egyébként is feszített a tanmenet, sok sebből vérzik a dolog. Én ezért az elmúlt 5-6 évben szinte kizárólag alapítványi és egyházi középiskolákban jártam, a többi diákkal a könyvtárakon keresztül van lehetőség találkozni.

2024-től már csak azok a produkciók kaphatják meg a legjobb filmnek járó Oscart, ahol a stábtagok és a szereplők közt megtalálhatóak bizonyos kisebbségek. Mit gondol az ilyen kvótákról?

Nem örülök neki. Semmi olyannak nem örülök, amit a művészeten kívülről hoznak be műalkotások megítélésére. Nagyon szeretem, ha a kisebbségi létet műalkotásokon keresztül sokak számára átélhetővé tesszük, ez az irodalomban is fontos. De hogy ez külső kényszer legyen, azt rossznak tartom.

Az európai, nyugati kultúrára leselkedő legnagyobb veszélynek azt tartom, hogy vannak, akik a saját morális mércéjük szerint utólag szeretnék átírni például az irodalomtörténetet. Jobb- és baloldalról egyszerre jön ilyen késztetés.

Amerikában például egészen elképesztő és ijesztő könyvtári háború zajlik éppen. A republikánus államokban a homoszexualitást, vagy egyáltalán a szexualitást megjelenítő műveket veszik le a könyvtárak polcáról, máshol Orwell 1984-ét (hogy miért, nem értem). A demokrata államokban meg azokat a műveket, amelyekről azt gondolják, hogy sértik az LMBTQ-közösség tagjait vagy a fekete kisebbséget. Ez rendkívül sok kárt okoz.

Ennek a kultúrharcnak mi az ellentétjét látjuk: a kormány előszeretettel beszél a woke mozgalom veszélyeiről – amiben, hangsúlyozom, nagyon sok igazság van –, de hát a woke Magyarországon nagyon gyéren jelenik meg. Hiszen míg Hollywoodban vagy az amerikai egyetemi kampuszokban hatalmi tényezőt jelent ez a mozgalom, nálunk semmi ilyenről nem beszélhetünk. Sőt, nálunk fordítva van: tulajdonképpen az, amit ott kint alt-rightnak neveznek. Elég csak az úgynevezett gyermekvédelmi törvényre hivatkozni, ami a felszínen, a politikai kommunikációban a pedofíliától próbálja védeni a gyerekeket, de a törvény szövege egyáltalán nem erre vonatkozik, hanem már egy 17 évesnek is kivenné a kezéből Szapphót, aki nőkhöz írt szerelmes verseket. És ez bizony kártétemény.

Irodalmat szerető emberként nekem teljesen mindegy, hogy azért akarják-e megcsonkítani vagy korlátozni Shakespeare-t, mert nem megfelelően írt az Othellóban a feketékről, vagy azért, mert férfiakhoz írt szerelmes verseket. Hivatkozhat magára progresszívként vagy konzervatívként az adott hatalom, ez valójában irodalomellenes barbárság mindkét oldalról.

Nyáry Krisztián író, kommunikációs szakember. 2015 eleje óta dolgozik a könyviparban, korábban a Magvető és az Atheneum Kiadó igazgatója volt. 2016 óta a Líra Könyv kreatív igazgatója. Országos hírnévre tett szert az írók-költők szerelmi életét feldolgozó Így szerettek ők című könyve által.

Fotók: Huszár Boglárka