A kerületben nőtt fel. Hogyan emlékszik vissza a 40-50-es évek Józsefvárosára?
A Vajda Péter utcában laktunk – akkor még Simor utca volt –, a 7. szám alatt. A négylépcsőházas épületnek közös udvara volt, oda jártunk le játszani, és a szülők is ott jöttek össze. Volt teniszpálya, lehetett kártyázni, még poharak is voltak a szekrényben, hogy a papák tudjanak sörözni. Itt jártam iskolába, abba a szép, vörös téglás épületbe. Akkor még külön volt a lány-, külön a fiúiskola.
A sportolást is a kerületben kezdte?
Amikor nyolcadikos lettem gerincferdülést állapítottak meg nálam. Rossz volt a tartásom, gyógytornára kellett járnom. Édesanyám, aki a szülői munkaközösség tagja volt, Nyári Magda testnevelőtanártól kért segítséget. Elmondta neki, attól félnek, hogy púpos leszek. Magdi néni megnézett és azt mondta, mivel jobbra ferdül a gerincem, próbáljuk meg vívással kijavítani, csak éppen bal kézzel kell vívnom. Víváskor ugyanis, amelyik kezemben tartom a fegyvert, azt a vállat le kell engedni, míg az ellenkezőt felemelni. Szerencsére balkezesnek születtem, bár jobb kézzel írtam, mert akkor még a jobbkezes írást kényszerítették a gyerekeknek. Magdi néninek a Csobánc utcai iskolában tartott tanfolyamán kezdtem el vívni. Amikor pedig vége lett a kurzusnak, átkerültem a Petőfi Sport Egyesületbe.
Egyébként ballal is megtanult írni?
Az írás megmaradt jobb kézben, de azon kívül minden mást, még a fésülködést is bal kézzel csináltam.
Mennyire tetszett Nyári Magda tanácsa, hogy vívjon?
A szüleim megfogadták a tanácsot, de végül is volt kedvem hozzá. Egészen vékony kislány voltam, gyenge lábakon álltam. Még tízévesen Svájcba is kiküldtek három hónapra, hogy felerősítsenek – akkoriban oda vitték ki a katolikus egyház akciójában az alultáplált gyerekeket.
Az edzésekre az édesapám kísért el, és sokszor kérdezgette Magdi nénit, hogy vív a kislánya. Hát vívogat, vívogat – mindig ez volt a válasz. Amikor azonban átkerültem az egyesületbe, fordult a kocka. Nagyon jól használtam a kezemet, és már láttak bennem fantáziát. Két mester is versenyzett értem.
A fáma szerint gyerekkorában már megjósolták, hogy fényes jövő előtt áll. Hittek ebben?
Kislány voltam még, amikor a család rokona, aki értett a kézelemzéshez, megnézte a kezünket a két húgommal. Nálam azt állapította meg, hogy be fogom járni az egész világot. Anyám szerint ez elképzelhetetlennek tűnt több okból is, hiszen a vasfüggöny időszakában jártunk, és a nagyothallásom miatt is.
Később született egy másik jóslat is, akkor már sikeres sportoló voltam. Franciára és németre jártam egy magántanárnőhöz, akinek az édesanyja grafológus volt. Megnézte az írásomat – nem tudta, hogy az enyém –, és azt mondta, valamit nagyon ügyesen forgatok a kezemben. Nem tudta, mi az, csak egy hosszú valamit látott. Képtelenség volt, hogy karmesteri pálca legyen, mert akkor még nem voltak női karmesterek. Azt is látta, hogy a tengerentúlon tartózkodom sokat.
14 évesen kezdett el vívni, és néhány év múlva, 1956-ban ifjúsági bajnokként már a dobogó tetején állt Luxemburgban. Majd sikert sikerre halmozott, többszörös olimpiai bajnok lett. Rácáfolt a hitetlenkedésre.
A luxemburgi volt az első nyugati utam. Nem számított győzelemre a mesterem sem. De aztán elkezdtünk reménykedni: ha ilyen jól kezdődött a karrierem, akkor talán további sikerek is várnak majd. Ment is a vívás, sorra vertem meg az ellenfeleimet. A következő évben megismételtem a győzelmet, bekerültem a felnőtt válogatottba is. Öt olimpián vettem részt egyéniben és csapatban, 2 aranyérmet, 3 ezüstöt és 2 bronzérmet nyertem. Általában hoztam a sikereket a nemzetközi versenyeken. Volt, hogy kiestem és döntőbe sem kerültem egyéniben, olyankor csapatban sikerült nyerni.
A sors fricskája, hogy 1958-ban a Philadelphiában rendezett világbajnokságon épp Nyári Magdával együtt jutott be a hatos döntőbe. Az elemzők szerint, ha akkor legyőzi őt, első is lehetett volna. Igaz az, hogy nem akart nyerni ellene?
Tiszteletből nem mertem megverni. Egyformán álltunk, de bennem volt, mégiscsak a tanárnőm. Így is harmadik lettem, ő az ötödik végül. Meglehet, ha megverem, akkor holtverseny alakulhatott volna ki az első helyért. A 16 évvel idősebb Magdi nénivel – akiből aztán Magdi lett nekem – sokszor versenyeztünk együtt: együtt voltunk válogatottak. Az 59-es budapesti világbajnokságon is csapatban nyertünk. Érdekesen alakult, hogy a mester és tanítványa csapattársak lettek.
A 68-as mexikói olimpián pedig majdnem lemaradt a dobogóról.
A csapattársammal és a mesteremmel időben indultunk el a verseny helyszínére, hogy legyen idő bemelegíteni. Taxival mentünk, a sofőr rossz utat választott: arra mentünk, amerre a maratoni futóverseny zajlott. Az utolsó pillanatban érkeztünk meg a versenyre, majdnem ki is zártak. Melegítőben voltam, gyorsan kellett átöltöznöm vívóruhába, bemelegítés nélkül szólítottak is a pástra. A nagy izgalom közepette a svéd vívótársnőm el is húzott 3–0-ra, ami azt jelenti, ha a negyediket beadja, akkor vége. Sikerült kiegyenlítenem és legyőztem. Így lettem harmadik.
A második olimpiáján, az 1964-es tokióin két aranyat is nyert, egyet egyéniben, egyet csapatban. Hogyan fogadták idehaza a sikereit?
Akik az olimpián érmet nyertek, azokat a verseny legvégén hozták haza, külön repülővel, amit aranygépnek neveztek. Idehaza feledhetetlen fogadtatásban volt részünk. A szüleim és az iskolatársaim is kijöttek elém a repülőtérre. Csodálatos érzés volt. Az utcán is felismertek, pedig az olimpiáról akkor még nem volt élő közvetítés a tévében. Volt egy fényképes szaküzlet viszont az Oktogonnál, ott ki voltak téve az olimpikonok fényképei. Történt, hogy édesanyámmal bementünk a Nyugatinál az élelmiszerüzletbe, s ahogy beléptünk, egyszerre csend lett, majd hatalmas taps kerekedett, virágcsokrot is hoztak. Meg voltam lepődve, nagyon jólesett. Anyám is olyan büszke volt rám, végtelenül örült a sikereimnek.
Születésétől kezdve hallássérült. Mennyiben nehezítette meg a dolgát ez a küzdőtéren?
Nem igazán. A legtöbb bíró tudta, hogy hányadán állok, és igyekeztek segíteni. Álltunk egymással szemben a páston a vívótársammal, s amikor mondták, hogy rajt, akkor be is intettek, így nem volt különösebb probléma. És az is lehet, mivel nem hallottam annyira a külső zajokat, ez hozzásegített, hogy jobban tudjak koncentrálni. Ha valamit nem értettem, a mestereim türelmesen magyaráztak, minden tekintetben nagyon sokat kaptam tőlük.
Mi az, amire a sport megtanította?
Tisztességre, küzdelemre, kitartásra, szorgalomra, az emberekhez való türelemre.
Egy korábbi interjújában úgy fogalmazott, a vívás mindenért kárpótolta. Ezt hogy értette?
A vívásnak köszönhetem, hogy a kisebbségi érzésemet le tudtam küzdeni, és teljes ember lettem. Híres lettem, ez nagy büszkeséggel tölt el. Mindent megkaptam a sorstól, amit az ember elvárhat.
Ha visszanéz az életére, van bármi, amin változtatna?
Ha újból kezdeném a vívást, akkor jobban figyelnék arra, hogy több aranyérem kerüljön a tarsolyomba. Valahogy „meg voltam elégedve”. Arra gondoltam, világbajnok és olimpiai bajnok is vagyok, kell ennél még több? Most azt mondom, lehetett volna még ráadás.
Hiszen volt ráadás: veteránként is nyert világbajnokságot!
Az igaz! Luxemburgban nyertem először ifiként, és ugyanott 99-ben veteránként. Tulajdonképpen bekereteztem ezzel a pályámat.
Hiányzik a vívás, vagy manapság is forgatja még a fegyvert?
Már sajnos nem tudom elég erősen fogni a tőrömet, a kezem már nem a régi. Sokszor beleélem magam, milyen jó lenne, ha én is ott lehetnék még a páston, és vívhatnék. Nem volt könnyű abbahagyni. Nevelgettem a lányomat, az elvonta a figyelmemet. Lett közben unokám is, éppen most múlt hároméves. Együtt élek a családommal és nagyon jól érzem magam velük.
Rejtő Ildikó tőrvívó
Kétszeres olimpiai bajnok (egyéniben és csapatban, 1964, Tokió), háromszoros olimpiai ezüstérmes (csapatban 1960, Róma; 1968, Mexikóváros; 1972, München), kétszeres olimpiai bronzérmes (egyéniben, 1968, Mexikóváros; csapatban 1976, Montréal).
Ötszörös világbajnok, hétszeres világbajnoki 2., háromszoros világbajnoki 3. helyezett. BEK-győztes (1970), hatszoros egyéni és 12-szeres magyar bajnok.
Főbb díjai: a Magyar Népköztársasági Sportérdemérem ezüst fokozata (1957, 1972, 1976), a Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója (1962, 1968), Az év magyar sportolója (1963, 1964), Az év magyar vívója (1964, 1968, 1969, 1971, 1972), MOB Olimpiai Érdemérem (2000), Az évszázad siket olimpikonja (2000), a Nemzet Sportolója (2007), a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagja (2013), a Nemzetközi Vívószövetség Hírességek Csarnokának tagja (2013), Prima díj (2021).
Nyitókép: Marjai János / MTI
