Egy korábbi interjújában azt nyilatkozta, a szülei nem nevelték vallásosnak, de családjuk a tízparancsolat szellemében élt. Ez mit jelent?

Evidencia volt nálunk, hogy ne lopj, ne hazudj, légy tisztességes, törődj a szülőkkel. Isten nevét sem vettük hiába. Édesapám kispapok, édesanyám apácák között nevelődött 14 éves koráig, mindkettőjük mögött volt egy erős etikai háttér. Ez megjelent abban is, ahogyan bennünket, engem és az öcsémet neveltek.

Hogyan született meg ez a felismerése? Mi volt ennek akkor a jelentősége?

A kérdésére az első gondolatom az volt, hogy a megtérésemmel. De azért nem egészen így történt. A felismeréshez ki kellett alakulnia egy reflexivitásnak a saját múltamhoz, megtérésemhez, ami 30 éves korom körül fogalmazódott meg bennem. 19 éves voltam, amikor hitre jutottam, akkor éltem át egy olyan istenélményt, amit teológiai szakkifejezéssel megtérésnek hívunk. Ma már azt gondolom, hogy a megtérés egy folyamat, amiben lehet, hogy vannak megragadható pontok, ám végső soron nem pontszerű.

Emelkedő folyamat, egyik lépcsőfokról kell lépni a másikra?

Spirituális lények vagyunk. A teremtettségünkben benne van, hogy nemcsak fizikális igényeink vannak, hanem spirituálisak is. Hogy ezt milyen módon éljük meg, az nagyon különböző lehet. Az én megtérési folyamatom úgy kezdődött, hogy negyedéves koromban egy bibliai vers olyan egzisztenciális módon érintett meg, ami kellő erőt adott ahhoz, hogy továbbmenjek azon az úton. Az érettségim idején, ekkor 1976-ot írtunk, találkoztam egy református lelkésznővel, aki elvitt egy úgynevezett illegális csendes napra. Bekapcsolódtam egy olyan ifjúsági mozgalomba, amit protestáns lelkészek szerveztek. Ez a 70-es évek kicsiny protestáns ifjúsági ébredése volt, ahol néhány fiatal, akik nem feltétlenül rendelkeztek keresztény háttérrel, egyszer csak a saját spirituális igényeit ebben a közegben találta meg.

Valamiféle hiánytól, vágytól hajtva?

Augustinus mondta, hogy „a te orcádra teremtettél minket, Uram, és nyugtalan a szívünk mindaddig, amíg tebenned nyugalmat nem talál”. Ha elfogadjuk azt, hogy az ember Isten teremtménye, akkor szükségszerű, hogy legyen az emberben valami vágy, ami több, magasztosabb-fenségesebb az embernél. Minden világvallás erre az igényre igyekszik választ adni, bár valaki ennek az igénynek a kielégítését a művészetben, más a természetben találja meg.

Hogy rátaláljunk Istenre, vagy a hozzá vezető útra, elengedhetetlen a közösség?

Manapság egyre terjed az „én a magam módján vagyok hívő, nem kell nekem ahhoz közösség” szemlélete. Értem, hogy emögött legtöbbször az egyházakban, a papokban, a lelkészekben való csalódás áll. A kereszténység közösségi vallás, óhatatlanul szükségünk van a másik emberre, és nem csak egy emberre: nagyon fontosak a személyes kapcsolatok. És szükségünk van arra is, hogy azok, akik nálunk előrébb járnak, a segítségünkre legyenek. Az is biztos, és ez nagy csavar a történetben, hogy ez önmagában nem elég, ha nem éljük át az Istentől való megszólítottságot, ami belevisz egy közösségbe.

Amikor kereszténységről beszélünk, vagy egyáltalán vallásról, olyan, mára igencsak elcsépelt, kiüresített kifejezések kerülnek terítékre, mint a szeretet, megbocsátás, elfogadás. Vallás nélkül is léteznek ezek a fogalmak, meg tudnak telni tartalommal?

Ma már keveset beszélünk és keveset tudunk arról, hogy az európai mentalitásunk, gondolkodásunk, törvényalkotásunk mögött ott van a kereszténység történelmének – nagyon ellentmondásos – közel kétezer éve. A magatartásunkat átitatja ennek a történelmi háttérnek a kultúrája. A tudatalattinkban, a kulturális ismereteinkben, az örökölt mentalitásunkban ott van a keresztény múlt sokszor már nem ismert vagy fel nem ismert öröksége.

Ha a keresztény szellemiség átitat minket, hogyan lehetséges, hogy a mai Magyarországon jobbára azt tapasztaljuk, hogy elfordulnak egymástól az emberek, mindenki a saját jussát hajtja? Kiölhető az emberből a jó?

A mai magyarországi viszonylatban nagyon torznak találom azt a „keresztényesdit”, amit eljátszanak. Miközben a kereszténység történelmének vannak nagyon progresszív, előre vivő vonulatai, létezik az árnyoldala is. Az egyházak az embert szervilis magatartásra, hozzáállásra is nevelhetik. Gondolkodásra nevelni mindig nehezebb. Azt gondolom, hogy Magyarországon a szocializmus után, ami eleve önfeladásra nevelte az embert, jött a szabadság mámora, és senki nem gondolta végig, hogy ami az utóbbi 13 évben megtörtént, az megtörténhet. Nyilván azt gondolták, akik gondolkodtak ezen, hogy van idő arra, hogy – a szó jó értelmében vett – népnevelés elkövetkezzen.

Az egyik kollégám mondta egy előadása alkalmával, hogy a nép elvárása termeli ki a politikust, és a politikus formálja a nép elvárását, vagyis ez kölcsönös folyamat. Ami most az országunkban zajlik, az a kereszténység állami szintű meghamisítása, és hosszú távon hihetetlenül kártékony.

Borzasztóan megszerettem az isteni igazságszolgáltatásra váró zsoltárokat. Rájöttem, hogy a történelem variációkban, de ismétli magát. Akik ezeket a zsoltárokat megfogalmazták, valószínűleg ugyanazokat érezték, amiket én is érzek manapság. Például semmi bajom azzal, hogy megszépülnek templomok, de ha ennek a túloldalán iszonyatos szegregáció, mélyszegénység van, akkor máshol vannak a prioritások. Teremtsük meg az alapját, hogy az emberek emberi módon élhessenek, a gyerekek tanulhassanak, és ne lehessen gond, hogy legyen meleg étel és fűtés egy lakásban. Emeljük ki a kereszténység pozitív oldalát: a másokról való gondoskodást, a gyűlölet elleni munkálkodást, a párbeszéd képességét, és ne annak az ellenkezőjét, ahogy az éppen történik.

Ha a történelem ismétli magát, és az elődeink ugyanazt élték át, amit mi, az azt jelenti, hogy nincs fejlődés, nem vagyunk képesek a változásra?

Nem gondolom. Egyetértek abban a főnökömmel, Iványi Gáborral, hogy ez a korszak egy próba, és kit-kit megpróbál. Nagyon sok ember személyes bátorságán és fejlődésén múlik a változás. El tudtuk-e képzelni akár 3 évvel ezelőtt, hogy a tanárok így kiállnak magukért? Hogy az egyházi intézmények tanárai közül többen is odaállnak melléjük? Ez egy komoly fejlődés. Az ember önmagában, mint etikai lény, ha változó színekben is, de mindig ugyanazokkal a kérdésekkel áll szemben: minek az oldalán állok, van-e elég bátorságom, önismeretem, s miért élek: magamnak, vagy – azzal együtt, hogy nem rakom háttérbe a saját érdekeimet – úgy cselekszem, hogy az a többieknek is jó legyen?  Sőt, 50 éves kora után az ember felteszi magának azt a kérdést is, hogy mit tesz a jövőért, mert már tudja, abban is van felelőssége.

A társadalmunk mintha egyre kevésbé akarna felelősséget vállalni a másikért.

Ez a társadalom hozzá lett szoktatva az eltelt években ahhoz, hogy – hacsak nem érdeke az államhatalomnak – itt nagy változás nem lesz. El fog jönni az a krízis, amiben a társadalom elkezd majd felébredni.

És akkor egymás felé tudunk majd fordulni? Az egyik ember segíteni fogja a másikat? Kommunák, kis csoportok, civil szerveződések alakulnak?

Nincs más választás, különben elpusztulunk. Ha egymás felé fordulunk, azt nem feltétlenül a közös hitek vagy a közös politikai meggyőződések mentén tesszük, hanem a közös túlélés érdekében. Rá kell jönni, hogy csak a másikkal együtt tudok valamire jutni. A másikkal való együttélésnek pedig meg kell, hogy legyenek a szabályai. Hogy miért nem vagyunk ilyenek? Mert nem nevelnek rá. A társadalmat vagy tudatosan neveli vagy épp leneveli a politika, vagy a kényszerek nevelik. Úgy tűnik, nekünk most az utóbbi jut.

Hogyan erősíthető a szolidaritás?

A példaadással biztosan. Az ember olyan lény, hogy mintákon tájékozódik. Abban a közegben, ahol élsz, ott kell kihoznod magadból a maximumot, és az visszatükröződik.

Milyen reményekkel fussunk neki ennek a 2023-as évnek? Hogy látja, mi lesz a legnagyobb feladata az embereknek?

Túlélni. Nem elveszíteni a reményünket, a humorérzékünket. Szolidárisnak lenni. Megtanulni spórolni. Megtanulni, hogy az értékek nem a többen, hanem a minőségibben vannak. A minőség alatt a mélységet értem: a kapcsolatokban megjelenő belső minőséget, azt, hogy miképpen viszonyulok a másikhoz és önmagamhoz.

Fotók: Huszár Boglárka