Néhány napja ünnepségen jártunk a Napfény Idősek Otthonában az Illés utcában, szemben a Füvészkerttel. A sokemeletes otthon egyik társalgójában gyűlt össze néhány idős barátné, gondozók és a család három generációjának képviselője, plusz Kozma Lajos önkormányzati képviselő, hogy Szabó-Fekete Dezsőné Kató nénit felköszöntse. A dédunoka telefonján egyszer csak megszólalt a „Boldog, boldog, boldog születésnapot”, amit a vendégek is énekelni kezdtek, majd tortát hoztak be gyertyával és a 95-ös számmal, a közepe pedig szikraesőt lövellt ki.

A kerekesszékben ülő 95 éves, törékenynek látszó asszony egyszuszra elfújta a gyertyát, és boldogan fogadta a gratulációkat. Kozma Lajos önkormányzati képviselő tolmácsolta Pikó András polgármester és Magyar Péter miniszterelnök jókívánságait, az ünnepelt büszkén szorította magához az emléklapokat, és költői hangulatú mondatokban köszönte meg, hogy gondoltak rá.

„Ez a nap a szívemben örökre megmarad, nagyon-nagyon jó érzés, hogy szeretjük egymást. Ezen kívül más nincs is, csak a szeretet a fontos. Nem tudsz annyi ajándékot venni, amennyit a zsebed elbírhat, ha nem kapsz egy szeretetteli mosolyt. Csak egy mosoly kell, amit nem lehet megfizetni. Köszönöm mindannyiótoknak, hogy eljöttetek, és azt a drága mosolyt nekem adtátok” – mondta, majd megszelte a tortát, és mindenki koccintott a gyerekpezsgővel.

Kató néni hallása nagyon meggyengült az utóbbi időben, ezért azt kérte, a két Györgyöt, a fiát és az unokáját, meg Lénát, a dédunokát kérdezzem inkább.

Az idősebb György már maga is nyugdíjas, mint elmondta, Kőbányán éltek, ahol Kató néni nagyon szeretett és elfogadott óvónő volt, később óvodavezető. A fia itt közbeszólt: ő abba az oviba járt, amit a nagyi vezetett, és bár nagyon kedves volt, egyúttal szigorú is, „velem különösen, nem tett kivételt”, ha rossz fát tett a tűzre. A nagyi figyelme az iskolába is elkísérte, jóban volt az iskolaigazgatóval, ha beírást kapott, mindenről azonnal értesült.

György folytatta: az édesapja is pedagógus, tanító volt, amikor az édesanyjával találkoztak. Életét a könyvek bűvöletében töltötte, így az 1950-es években könyvkötőnek állt. György is megtanulta a mesterséget gyerekként, „ha azt mondanák, kössek be egy könyvet, most is megcsinálnám”. A kis műhelyben néha a mama is besegített, majdnem ötven évig voltak házasok. „Apu most lett volna 101 éves, és szó szerint boldog házasságban éltek, nekünk is mindent megadtak.”

Kató néni, amikor látta, hogy beszélgetni kezdtünk, odaszólt nekem: „A nagyfiam! Higgye el, kevés ilyen gyerek van, mint ő.”

Az unoka György arról beszélt, hogy a könyvek, az irodalom, a versek szeretete milyen fontos volt a nagyszüleinek, akiknél sokszor töltött időt, amikor az édesapja kiküldetésben volt. „A nagymamám a mai napig olvas könyveket, keresztrejtvényt fejt”, s bár már ápolásra szorul, mert a teste meggyengült, a gondolkodása ma is friss. Régen volt egy családi szokásuk, az unokanap, amikor csütörtökön náluk aludt, és ezeken még a lánya, Léna, a most 16 éves dédunoka is részt vett. Sok verset megtanított neki a dédi, Léna szavalóversenyt is nyert. Léna megerősítette az apja szavait, és elmondta, hogy a dédi mindig mesélt neki, és ő bármilyen mesét kért, azt mindig emlékezetből mondta el.

Kató néninek sok gondja van már az egészségével, de erős asszony, mondta az unoka. Néhány éve rosszul lépett, fájlalta a lábát, de orvoshoz nem akart menni. Aztán egy hét múlva már furcsán állt a lába, elcipelték a kórházba, de nem panaszkodott soha. A sípcsontja repedt meg, egy fél évbe telt, mire rendbe jött. „Egy hónapig járt repedt csonttal, egy kicsit fáj, de semmi, mondta. Más már jajgatott volna. Olyan ellenálló, mint a Terminátor”, és rámosolygott Kató nénire.

Fotók: Mile Máté