Józsefváros annyira lerobbant, hogy állandóan itt forgatják a háborús filmeket – szokott érkezni a panasz, és mutogatnak a kerületvezetésre. (Egyébként nekem is volt jó tizenöt éve olyan élményem, hogy kijöttünk a Horánszkyn a Lőrinc pap tér felé és tankokat, horogkeresztes zászlókat láttunk és puskaropogás szólt. Egy iráni második világháborús filmet forgattak itt akkoriban, derült ki.)

Budapest egyébként is kedvelt helyszíne a nemzetközi filmgyártásnak, volt már fővárosunk Moszkva (Vörös zsaru, Vörös veréb és Die Hard) Buenos Aires (Evita), Velence (Inferno), Berlin (Atomszőke, A csíkos pizsamás fiú), a nácik által megszállt Franciaország (A láthatatlan fény), egyszerre Róma, Párizs és London (München).

Egy 1976-os filmhíradóból tudtam meg, hogy a polgárháborús Madrid is Józsefvárosban volt.

Nem Mátészalka, Józsefváros!

A Corvin-projekt elődje már a 70-es években elkezdődött: 1976-ban kerületünkben épp nagy lakóházbontási hullám tarolt, a régi, 19. századi bérházak és a földszintes lakások helyére épültek új házak. A Práter utca végén már álltak az új lakótelep épületei, a Bókay János utca sarkán még javában bontottak. A felrobbantott épületek tökéletes színhelyül bizonyultak egy épp készülő filmnek, melyben egy negyven évvel korábbi háborús helyszínt imitáltak itt.

„A Madrid környéki Espiritu Santo és Del Buen Sucesso utca sarkát ezekben a napokban – Budapesten, a VIII. kerületben, a Práter utca és a Bókay János utca sarkán találjuk. Itt forgatják magyar–szovjet koprodukcióban J. Dunszkij és V. Frid forgatókönyve alapján a Fedőneve: Lukács című filmet, mely Zalka Máténak, a spanyolországi internacionalista brigád magyar szervezőjének, a legendás Lukács tábornoknak állít emléket” – írta az 1976. március 27-én megjelent Film, Színház, Muzsika folyóirat.

A film rendezője, Manosz Zahariasz egy hatalmas létra tetejéről ülve figyelte a forgatást. A téma fekhetett neki, a spanyol antifasizmus harcáról szóló filmet talán nem véletlenül bízták rá, a görög fasizmus elől menekült Moszkvába huszonöt évvel korábban.

A film magyar társrendezője Köő Sándor volt, aki nem sokkal korábban végzett a négyrészes Kommunisták című sorozattal, az is nemzetközi produkció volt, abban is társrendezőként működött közre. Bizonyára azért is ő volt magyar oldalról a film felelőse, mert az ötvenes évek végén végezte el a moszkvai Filmművészeti Főiskolát.

Köő az előző év őszén járt a Szovjetunióban Kende János operatőrrel és Óvári Lajos gyártásvezetővel terepszemlén, Bakuban és a Krím-félszigeten kerestek megfelelő helyszíneket a filmhez, melyben Zalka Máté spanyolországi napjai elevenednek meg, s emlékképekben felidéződik Zalka ifjúsága is. A magyar és a szovjet filmművészek ezzel a közös alkotással kívántak emléket állítani a főhős mellett mindazoknak, akik egy idegen nép szabadságáért fogtak fegyvert, a bemutatót a spanyol polgárháború elestének negyvenedik évfordulójára tervezték. Hogy mennyire játszott ebben a döntésben szerepet Franco 1975-ös halála, azt nem tudjuk.

A forgatókönyv írásakor a szerzők felkeresték Zalka Máté volt harcostársait, több alkalommal beszélgettek Moszkvában élő feleségével és leányával, hogy minél élethűbben tudják megírni a legendás tábornok életét. A népes szereplőgárdában magyar és szovjet színészek alakítják a nagyobb szerepeket. A címszereplőtől elsőre annyit lehetett tudni, hogy magyar színész kapja, végül Kozák Andrásra bízták Zalka megformálását. Mivel kalandfilmnek szánták, nem lehetett kihagyni Bujtor Istvánt sem, és Bessenyei Ferenc is kapott egy jelentősebb karaktert. Hosszú előkészületi munkát igényelt a filmben szereplő tankok, repülők, teherautók rekonstruálása, mivel azok korabeli típusai már alig-alig voltak megtalálhatók. A felvételekre fél évet irányoztak be előzetesen.

(Jelen cikk szerzője igazi Zalka Máté-specialistának gondolja magát, általános iskolai osztálya ugyanis a Zalka Máté raj nevet kapta, és a szomszédos Zalka Mátéról elnevezett helyőrségi klubba jártak ünnepeken műsort tartani. Így azt is tudja, hogy a Frank Bélaként született, a spanyol polgárháború alatt Lukács Pál nevet viselt író Mátészalkáról vette fel a nevét, ahová iskolába járt.)

Józsefváros tehát alkalmas volt a háborús környezet megidézésére már 1976-ban is. A díszletként használt rossz ládákból, varrógépvázakból, kiégett motorkerékpárokból és matracokból emelt barikádok nem egy korabeli lomtalanításból maradtak az utcán, hanem a nemzetközi brigád harcosainak homokzsákokkal megerősített menedékét imitálták.

Az úttörőknek szóló Pajtás magazinban 1976 áprilisában fotó is jelent meg a forgatásról.

Jó lett? Nem!

A film elkészült (ha valakit érdekel, az alábbi linken magyarul elérheti), a Szovjet filmek fesztiválján 1977-ben be is mutatták, de a kritika nem sok jót mondott róla.

„Szocialista eszmeiségű kalandfilmre, mely izgalmakban, mozgalmasságban vetekszik a kétes világnézetű, ám annál nagyobb rutinnal megcsinált nyugati produkciók vonzerejével – volna igény is, szükség is. Szívesen látnánk olyan hőst a mozivásznon, akinek tettei fölgyújtják a képzeletet, akinek sorsa bővelkedik mesés fordulatokban, akinek személyisége – szájbarágás nélkül is! – példának kínálkozik, akivel maradéktalanul azonosulni tudunk. Ilyen figurát még kiötleni sem csekélység, de valóban élt, konkrét modelljét meglelni – ihletett pillanat szülte telitalálat. Ki tagadhatná, ha van valaki a nemzetközi munkásmozgalom történetében, aki alkalmas rá, hogy hőse legyen egy ilyen kalandfilmnek – Zalka Máté az, akinek életéből annál romantikusabb „sztori” kerekedik ki, minél reálisabban tapadnak fordulataihoz. S a mondvacsinált ürüggyel életre hívott koprodukciók után magától értetődő, természetes gesztusa a Moszfilmnek és a Mafilmnek, hogy együtt vállalkozik a Zalkáról szóló, monstre terjedelmű színes, szélesvásznú film, a Fedőneve: Lukács” – írta Nyerges András a Kritika 1977-es 10. számában, de hamar jött is az ítélettel:

Donszkij és Frid forgatókönyve sajnálatos módon kiaknázatlanul hagyta a nagyszerű lehetőséget, amit Zalka életútja kínált. Száraz, pedáns, kimért, a rokonszenves szándékot lapos megvalósítással ellenkező hatásúvá fordító alkotást látunk.

Nyerges szerint rossz az alapkoncepció, a történet unalmas, szájbarágós, a főszereplő passzív, többet foglalkoztak a jelenetek technikai részeivel. Túlzsúfolták információval, átélhető élmény nincsen benne. Rossznak tartja a film ritmusát, a szereposztást, „ugyanakkor a tehetséggel való pazarlásnak tűnik fel Koltai Róbertnek egyetlen vezényszó elkiáltása végett történt szerepeltetése”.

A játékfilm inkább emlékezteti egy didaktikus oktatófilmre, és a csatajelenetek megoldását is sutának érzékeli. Nem tudja meg a néző, hogy a harcoló felek a képeken melyik oldalt képviselik, a gigantikus tankcsaták és gyalogsági rohamok így izgalommentesek. Ezen még Kende János operatőri munkája sem tudott segíteni, meglehetősen eklektikusnak és avíttnak látja kritikusa a képeit.

Létay Vera az Élet és Irodalomban hasonlóan vélekedik a „csatajeleneteket, amelyeket mintha – a nemzetközi vérbank mintájára – a háborús filmjelenetek nemzetközi bankjából kölcsönözték volna”. Ezek szerint a józsefvárosi környezet sem volt elég, hogy a „portréfilmnek jellegtelen, kalandfilmnek nehézkes, történelmi tablónak hézagos” alkotást eladja.

Keményen meg is fogalmazza, hogy

talán ezért sem emlékszünk ma vissza erre a „remekére” a magyar filmművészetnek. A filmhez írt ajánló sajnos 2024-ben sem teljesen anakronisztikus, hiszen ma is születnek (mit születnek, egyre többre írnak ki pályázatot!) olyan filmnek álcázott valamik, amikhez hasonló használati utasítást lehetne adni: „Az általános iskolák felső tagozata, középiskolák, szakmunkástanuló intézetek, katonai főiskoláik és más katonai alakulatok számára szervezett mozilátogatást javasolunk.”

Létay szerint „az aggodalom nem csupán a nézőszámot »szervezett mozilátogatással« emelendő módszernek szól. Inkább annak, hogy egy fiatal nemzedék a »szervezett mozilátogatás« amúgy is kelletlen alkalmából szenvedélytelen, át nem lelkesített, hideg alkotásban szembesül századunk egyik legszenvedélyesebb, leglázasabb, legfelemelőbb drámájával, a spanyol polgárháborúval, azzal az időszakkal, amikor mindenkiért szólt a harang, és nemes érzésű, bátor emberek hivatásukat, szeretteiket hátrahagyva, a világ minden tájáról útra keltek, hogy egy szabadságát védelmező nép segítségére siessenek.”

Korabeli lapokban böngészve látjuk, hogy 1977 novemberében a Tisza mozi már játszotta az alkotást, melynek filmvetítési jogát – Az ötödik pecsét, a Tűzoltó utca 25., valamint az Örökbefogadás filmekkel együtt – a spanyol Federacion Nacional deCine Clubs 1978-ban megvásárolta.

Nyitókép: Jelenet a filmből – Népszava, 1977. október 29.