A fiataloknak bizony be kell mutatnunk Egri Jánost, aki az 1990-es évekig az ország egyik legismertebb televíziósa volt, naponta olykor vagy hárommillió néző követte kvízműsorait. A Játék a betűkkel vagy az Elmebajnokság előtt még sportkommentátorként kezdte – egykoron válogatott jéghokis is volt, és ötven éve feleségével együtt szenvedélyes műgyűjtő –, de a karrierje kezdetén a műszaki tudományok érdekelték. 1956. október 23-án így került a Magyar Rádió Bródy utcai székháza elé.
Az idén 85 éves Egri János élénk frissességgel, mondhatni történelemfilozófiai fejtegetésekkel kezdte interjúnkat:
– Az öregedésnek számos előnye is van. Mert mindazok a disznóságok, amik ma zajlanak, korábban is hasonló módon történtek meg a magyar történelemben. Tehát semmi új nincs a nap alatt, ami ne lenne már ismerős nekem.
Majd rátért arra, hogy az egyik belvárosi kerület újságjaként tehetnénk azért valamit, hogy egy olyan történelmi emlékhely, mint a Pilvax kávéház, méltó módon utaljon az 1848-as forradalomra. Egri János vérbeli újságíróként nekünk is szegezte a kérdést, mit tehetnének ez ügyben a főváros vagy a kerületek, de erre csak azt tudtam mondani, hogy olykor már túl sokat is emlékezünk, és megterhel bennünket a múlt. Ráadásul folyton a vesztes forradalmakra emlékezhetünk.
Szerinte azonban mégiscsak megtarthatók lennének ezek az emlékhelyek eredeti funkciójukban – ezt tartotta fontosnak elmondani, bár elismeri, nehéz pálya a politikusi, főleg ellenzékben. Ahogyan azt is kiemelte, hogy az édesapjától azt tanulta: „tudjál nemet mondani”. Egy kedvező ajánlat esetén is meg kell fontolni, hogy mi annak az ára. Tíz éve nem szerepelt képernyőn, mert, noha egy-egy adott műsorban a fellépés vállalható is lenne, ami előtte és utána következik a programban, az őt is hiteltelenítené.
Csak félve jegyzem fel, hogy rákérdeztem, a Józsefváros Újságnak akkor miért is ad interjút, még ha nem is tévé vagyunk.
– Két okból – válaszolta hamiskás mosollyal. – Egyrészt a kerületet egy egykori kolléga, Pikó András vezeti, és olyan értékeket képvisel, amelyeket magam is fontosnak tartok. Felmondta például a Mi Hazánk irodájának bérletét, mert megengedhetetlen uszító plakátot helyeztek el a kirakatban. Ez a hozzáállás nem csak Józsefváros belügye. Másrészt a kislányom is javasolta, hogy van közös alap beszélgetni.
Az interjúra az 1956-os forradalom évfordulója előtt ültünk le. Egri János húszévesen élte át 1956. október 23-át, így megkértük, mesélje el a történetét.
– Már nagyon kevesen élünk azok közül, akik ott voltak, de jelezném, hogy az én történetem nagyon egyszerű, és semmiképpen sem szeretném magam harcos, hős, ifjú forradalmárnak beállítani – mint ahogyan tették vagy teszik a már nem is élőkkel egyes történészek. Én akkor kerültem be a Budapesti Műszaki Egyetemre, és a 3-4-5. évesek kitalálták, hogy gyalog elmegyünk a Bem térre, a tüntetésre. Ott meghallgattuk a beszédeket, aztán úgy négy óra tájt teherautókkal vittek át minket a Rádióhoz. Pár százan lehettünk, tehát nem oly sokan. Próbáltunk bemenni az épületbe, ami persze zárva volt. Dörömböltünk – senki sem engedett be bennünket –, hogy a proklamációt beolvassuk. Mert a cél ez volt, nem az épület elfoglalása. Egy-két óra múlva kinyílt a kapu, az ÁVH-sok a szuronyokat feltűzve jöttek ki, és a Bródy Sándor utcából kinyomtak bennünket a Múzeum körútig. Bár semmilyen hatása nem volt annak, hogy ott voltam, de utólag mégis büszke vagyok – akkor azért már nagyon sokan elégedetlenek voltak a rendszerrel, a nemzeti büszkeség is érezhető volt, és az elégedetlenségünknek egyszerűen hangot akartunk adni.
Felelevenítettük azt a legendát is, hogy miért nem kerülték meg az épületet a tüntetők, és próbálkoztak a hátsó bejáraton. Szerinte azért, mert úgy hitték, az a normális, mint bármilyen más esetben, hogy egy épületnek a főbejáratán mennek be, és különben sem volt helyismeretük. Később aztán, mivel a rádióban is dolgozott, jól kiismerte magát a zegzugos épületekben, és előszeretettel beszélgetett a Pagodában, a híres kávézóhelyen is. De térjünk vissza ama naphoz!
– A Bródy Sándor utca elég szűk, tehát innen tíz szuronyos könnyedén kiterelhette az embereket. A Múzeum körúton már több volt a hely, akadtak egyetemisták, akik 25 literes alumínium tejeskannákkal próbálták megdobálni az ÁVH-sokat. De ekkor már fél tíz, tíz óra volt. Egy tantusszal hazatelefonáltam a nyilvános telefonfülkéből apukámnak, hogy itt már lőnek is. Amire mondta, hogy akkor gyere haza. Mégis én ezt inkább zavargásnak mondanám, egy zendülés kezdetének, tehát nem ez volt a forradalom közepe. Hogy ma erre hogyan tekintünk vissza, az nem ugyanaz, mint amit az egykori szemtanú mondana. Szóval, akkor gyalog hazamentem, vacsoráztam, lefeküdtem. Nem tudtam, hogy éppen egy hatalmas történelmi eseményt éltem át. Másnap folyt tovább az élet, már nem is emlékszem, talán edzésre is elmentem. Aztán az egyetemen az idősebbek kitalálták, hogy mivel nálunk van honvédelmi oktatás, így akadnak puskák is. November 4-ig eltelt majdnem két hét, zajlott a forradalom. Én nem vettem részt sem a szervezkedésben, sem a harcokban. Mégis örömmel tölt el, hogy október 23-án ott lehettem. Viszont amit nem értek, hogy a Magyar Rádió épületét miért kellett mostanra kiüríteni, megváltoztatni a funkcióját. Nemcsak rádió volt ez, hatalmas kulturális élet is folyt, ami Józsefvárosra is kihatott. Magam is dolgoztam ott, a sportosztályon kezdtem, aztán ott voltak az olyan műsorok, mint a Csak fiataloknak… A tévés-rádiós szakma akkor még egy kisebb közösség volt. Megtiszteltetés volt a legnagyobbakkal egy asztalnál ülni, hiszen a szakmát is ott és így lehetett megtanulni.
Azért rákérdeztem arra, hogy a forradalom után nem találták-e meg, nem vonták felelősségre?
– Mint már említettem, én csak egy voltam a sok fiatal egyetemista közül, aki felvonult. Lediplomáztam a Villamosmérnök Karon.
Egri János 11 évvel később már francia állami ösztöndíjjal tanult, mert Franciaország a vasfüggönyön túl is el akarta terjeszteni ipari termékeit, például a francia színes televíziót. Ezért meghívtak szakembereket, villamosmérnököket szakmai képzésre.
– Középszinten beszéltem franciául, így juthattam ki én is. Grenoble-ben pedig leszerződtettek a profi jégkorongcsapatba, beutaztam velük Európát – a csapatmezben oda is eljutottam, ahová magyar útlevéllel elképzelhetetlen lett volna, például a Németországban lévő amerikai és kanadai katonai légi támaszpontokra, ahol természetesen volt hokipálya is. Persze, engem is be akartak szervezni, az elnyomó államnak szüksége van nyelveket tudó emberekre. Egy apró anekdota: már a Posta vezérigazgatóságán dolgoztam, és a Magyar Postát a Nemzetközi Távközlési Unió egyik szervezeténél, egy genfi konferencián, én képviseltem. Itthon pedig az volt a dolgom, hogy az űrtávközlés elindításán dolgozzunk (részben ezeknek a kutatásoknak köszönheted, hogy most mobiltelefonálhatsz). Persze, jó lett volna Genfben élni, a gyerekek ott jártak volna iskolába, lett volna erre lehetőség… De felhívtak, hogy találkozzam valakivel a Margit körúton egy presszóban. És csak egyet kért az illető: „tartsd nyitva a szemedet”. Amire én azt mondtam, hogy megígérem, csak éjjel csukom majd be a szemem, ha alszom. Akkor arra célozgatott, hogy ne hülyéskedjek, tudom én, mire gondolnak. Én meg ismét annyit mondtam, hogy ennyit értek az egészből, hogy igen, a szemem mindig nyitva. Utána nem kerestek. Vagy hülyének gondoltak, vagy nagyon okosnak. Más meg, aki elvállalta, talán azt hitte, hogy ha ő ügynök is lesz, van olyan okos, hogy semmitmondó jelentéseket írjon. Sajnos ők tévedtek: mert szólni fognak, hogy mire kíváncsiak. És ha aláírtad, válaszolni is kell. Lehet, hogy nincs igazam, és mások minderről mást hittek.
A műveltségi vetélkedők egykori vezetőjét megkérdeztem, mit gondol, ma hogyan áll a gondolkodás, a tudás és a műveltség helyzete.
– Az utóbbi időben olyan hihetetlenül gyorsult fel a technológiai fejlődés, hogy ma már sok kérdés értelmetlen is. Egy fiatalnak a mobiltelefon használata olyan természetes, mint a fogkeféé. Akkortájt külföldi újságokhoz sem jutott hozzá senki. Almási Miklós: Közeli jövőnk és a távoli jelen című, most megjelent könyve ugyanerre a kérdésre próbál válaszokat találni. Szerinte lassan két lábon járó, meztelenné csupaszított adathordozók vagyunk. Műszaki értelmiségiként osztom kortársam aggodalmait. Nemrégiben Németországban a mesterséges intelligencia a belétáplált adatokkal sikeresen befejezte Beethoven X. szimfóniáját. Lesz még valaki, aki örömmel végighallgat egy koncertteremben egy másfél órás zeneművet?
Végül szót ejtettünk arról, hogy Egri János ma is teniszezik, sőt az öregfiúkkal jégkorongozik is. Ma is nagy a baráti társasága, akikkel egymást hívják hetente többször is, hogy mennek-e edzeni. Öreg korára – ahogy mondta – éppen arra a legbüszkébb, hogy még mindig nagy köztük az összetartás és a barátság.
