Augusztus 2-án este fél kilenckor találkoztak a WWF Magyarország által meghirdetett programra jelentkezők. Az 1961-ben létrejött WWF-nek (World Wide Fund for Nature, magyarul Természetvédelmi Világalap), a világ legnagyobb természetvédelmi szervezetének 1991 óta van magyar szervezete.

Györgyi-Ambró Gergő, a WWF Magyarország környezeti nevelési szakértője mondta el, mire készüljünk a nemsokára teljes sötétbe burkolózó kertben, és hogy miért is aznap jöttünk össze. Augusztus 1-én volt ugyanis a globális túlfogyasztás napja, tehát

Ebben minden ország fogyasztása benne van, azoké a szegényeké is, amelyek nem is élnek nagy (ökológiai) lábon, miközben a fejlettebb országok társadalmai sokkal többet fogyasztanak, mint amennyit a Föld egyáltalán adni lenne képes.

Magyarország május 25-én lépett a túlfogyasztás fázisába, tavaly még május 30-a volt a határnap, ami azt jelenti, hogy

mindannak, amit a Föld kínál az embernek. (Az USA mintegy négyszeresen fogyaszt túl, de a hazai tendencia folyamatosan romlik.) Mint kiderült a beszélgetésen – mert Györgyi-Ambró Gergő nem unalmas előadást tartott, hanem a mi ismereteinkre is kíváncsi volt –, néhány évtizede, az akkori szegény szocialista Magyarország még december végéig a lehetőségein belül maradt. Csak néhány napra nyúlt a természet nem pótolható tartalékaihoz, de ma már az év nagyobbik részében abból él.

Hogy miért lepkéket és denevéreket keresünk ezen a napon, annak az a oka, mondta Györgyi-Ambró Gergő, hogy a túlfogyasztás a biodiverzitást, a biológiai sokféleséget is veszélyezteti. „Egyre súlyosabb terheket rakunk a természetre, s emiatt fajok halnak ki, sok esetben úgy, hogy nem is tudtunk róluk eleget. A természeti rendszerek, a folyók, az erdők, a legelők, a gyepek akkor működnek jól, s lesznek ellenállóak, ha különböző fajok – növények, állatok, rovarok, zuzmók stb. – minél nagyobb változatosságban vannak jelen.

s ha jön az erdőtűz vagy egy kártevő, megvan az a szerszáma, ami megoldást kínál a problémára. De ha csak egy kalapácsa maradt, mert hiányzik a sokféleség, akkor nem lesz ellenálló.” A városban is megtalálható lepke és denevér alkalmas arra, hogy ezt a sokféleséget vizsgáljuk.

Már sötétben, mobilok fényénél indultunk neki az erdőnek – az éj leple alatt a füves térség és a tó közötti fák valóságos rengetegnek tűntek az Orczy-kertben. A pázsit szélén, két fa között már ki volt feszítve egy lepedő, ami előtt higanylámpa kezdett bemelegedni, a fénye fogja a bogarakat magához vonzani, ehhez még kell jó félóra, mondta Sulyán Péter Gábor lepkekutató, az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet szakértője, miközben még rendezgette a lepkecsapdát.

Először ezért a tóparti fákhoz mentünk denevért látni, és nem is kellett sokáig várni, a Biodiverzitás-kutató Társaság másik szakértője, Kovács Dávid, számos hazai és határon túli denevérprogram szakértője máris a kezében tartott egy csöppséget, egy szürke hosszúfülű-denevért. Hamar kiderült hogy

kifejletten is csak 4 cm-es és 6-7 grammos. Persze mindenki körülrajongta, de hozzányúlni nem volt szabad, mert a denevér betegséget terjeszthet, mondta Kovács, aki maga is kesztyűben volt, szakemberként érvényes veszettség elleni oltása is van.

Kovács Dávid szerint a tó közelsége vonzza a denevéreket, mert szeretnek inni, ha figyelünk, talán mi is láthatunk egyet, ahogyan a víz felett repül, s mint egy tűzoltó-repülő, menet közben szívja fel a vizet. Mi éppen nem láttuk ezt, bár valami villanást mégis, de olyan gyorsan repülnek a sötétben, hogy alig lehet észrevenni őket. Kovács Dávid ezért bekapcsolt egy kis készüléket, ami a denevérek hangját érzékeli, és az ember számára is hallhatóvá teszi a jelenlétüket. A denevérek ugyanis ultrahanggal tájékozódnak, a 20-50 ezer Herz közé eső hangokat mi már nem halljuk. A készülék azonban

Kovács Dávid átvezetett minket a fogóhálóhoz, amit két fa közé feszített ki, ez egy vékony szálú, de puha anyag, amit nem érzékel a denevér és belerepül. Amíg ott voltunk bele is repült még néhány, de Kovács szerint valójában elég kevés, és csak két-három különböző faj. A denevérek is fogynak, és hogy miért, azt igazán a lepkefogónál értettük meg. A modern világ nincs tekintettel a természetre, csökken a természetes élőhelyek száma, nincs elég sokféle növény, emiatt kevesebb a bogár is, kevesebb a madár és a denevér is, mert nincs mit enniük. Itt megláthattuk, hogy mivel jár a biodiverzitás, a sokféleség csökkenése.

Tehát volt egy kis szerencsénk, hogy láthattunk denevért; Kovács Dávid azt mondta, nem remélte, hogy így lesz. Amúgy a denevér városi lakhelye is egyre kevesebb, szereti a réseket, födémaljakat, üres redőnyládákat, ahol megtelepedhet, Józsefváros ma még kínálhat lakhelyet nekik, de itt is egyre több az új épület, a korszerűen szigetelt ház. A denevér hasznos állat, nem szabadna pusztítani, az életterének szűkülése, a táplálék hiánya miatt egyre csökken a számuk és sokféleségük.

Rossz jel tehát, hogy egyre kevesebb vadon élő állat és növény van körülöttünk, de

A denevérek életét nem nagyon ismerjük, ezért találkozni velük nagy élmény volt, a lepkék, bogarak világa valamivel közelebb áll hozzánk. Amikor visszamentünk a lepkés lepedőhöz, már volt rajta mindenféle, azt gondolhattuk, hogy igazán jó a fogás. Sulyán Péter Gábor azonban más véleményen volt, mert a sok (talán száz) lepke és bogár mindössze fél tucat fajhoz tartozott.

Néhány évtizede, mesélte Sulyán Péter Gábor, a lepedőn és a gyűjtővödörben ezrével voltak rovarok, egy alkalommal vagy négyszázfélét számolt össze. Ehhez képest ez bizony igen szegényes, a biológiai sokféleség jelentős romlását mutatja. Mi, laikusok örültünk annak is, amit láttunk, de a tudós évtizedeken át vizsgálja a természetet, és látja azt a folyamatot, ahogy pusztul és a fajok kihalásával lassan összeomlik. Úgy pusztulnak el fajok, hogy meg sem ismerhetjük őket, nem is tudjuk, milyen fontos elemei esnek ki annak az összefüggő, bonyolult, önmagát fenntartani képes élő rendszernek, amit természetnek nevezünk. Sulyán beletúrt a földbe, és körbemutatta, hogy abban a kis talajdarabban, amit véletlenszerűen kivett, sok-sok olyan faj is él, amit még fel sem fedeztünk, különösen a talpunk alatti mikrorégió ismeretlen még a tudomány előtt.

A sötétben ütköztünk egymásnak Salee-Kereszturi Barbara humánökológussal is, a Magyar Biodiverzitás-kutató Társaság munkatársával, aki elmondta, hogy ez a tudósokból, szakemberekből álló tudományos egyesület állami támogatás nélkül működik. Sok köztük az entomológus és múzeumi szakember, sokan éppen a Ludovika melletti Magyar Természettudományi Múzeumban vagy annak Állattárában dolgoznak, végeznek kutatói munkát. Az Állattárban hatalmas lepke- és rovargyűjtemény van, folyamatos ezek besorolása is, és írtunk is róluk, amit érdemes újraolvasni, mert a túlfogyasztás és a biodiverzitás nagyon is aktuális problémáját megismerve az ottani

A beszélgetésekben szó került még a felújított Orczy-tóról, a méhlegelőkről és a rovarhotelekről is. Amikor néhány éve felújították az Orczy-kertet, a tavat is rendbe tették, valóban sokkal szebb most, azonban a nádast kivették a vízből és megszüntették a madárszigetet is a tó közepén. A kárókatona és gémek eltűntek, vissza se jöttek, a vadkacsák száma is lecsökkent, s mivel a nád a partra került, kijönni sem könnyű nekik. Ez annak példája, hogy egy építészeti szempontból jónak látszó megoldás, a jó szándék ellenére hogyan csökkenti a biodiverzitást.

A méhlegelő a jó ellenpélda, a rovarhotel ugyancsak, ám úgy tűnik, a szakemberek sokkal átfogóbb változásokat tartanának fontosnak. De éjjel 11-kor mennünk kellett, a kert miattunk tartott nyitva még egy órát, s hogy mi lenne a megoldás, arról aznap már nem tudtunk beszélgetni. Mindenesetre sejthető, ha a túlfogyasztást meg akarjuk állítani – mert a pótolhatatlan tartalékot, a jövőt fogyasztja ilyenkor az emberiség –, ehhez egyéni szinten is

 A WWF Magyarország össze is gyűjtött néhány fenntarthatósági tippet ezzel kapcsolatban.

Külön köszönet a képekért Báskay Imre hidrobiológiai szakértőnek és a 14 éves Török Nórinak.

Nyitókép: Török Nóri