Mikor megérkezünk Auguszt-Arató Auguszta, a híres cukrászdinasztia leszármazottja, épp a pultban szolgál ki. A családban úgy tartják, csak akkor nyitnak új üzletet, ha van családtag, akire rá lehet bízni. „Mi csak így tudjuk csinálni, hogy benne dolgozunk. Ez a garancia a minőségre és arra, hogy az üzletmenet olyan legyen, amilyennek mi szeretnénk” – mondja Auguszta. Kér 10 perc türelmet, addig kapunk kávét, és kedvünkre válogathatunk a sütemények közül.

Van időnk felfedezni magunknak a belső teret is. Helyet foglalunk a teremben, nincs rajtunk kívül épp senki, a vendégek nyár lévén – inkább a teraszt választották. (A Múzeumkert amúgy is igazi oázisként szolgál a nyüzsgő városi forgatagban, ráadásul épp nincs döglesztő meleg, fel-alá futkos a szellő is.)  

A berendezés ízléses: a fehér és az olívazöld szín az uralkodó – pasztell elegancia arannyal kiegészítve. Délelőtt 11 óra után járunk. Kényelmesen elhelyezkedünk, gyönyörködünk a kirendelt finomságokban, beleszippantunk a gőzölgő kávé illatába – az idő lelassul, elnyúlik a málnás pisztácia szelet tompa zöldes krémjében. 

Lassan elkezd felpörögni az élet. Újabb és újabb vendégek érkeznek, néhány perc leforgása alatt kígyóvá nő a sor, hamarosan szinte az összes asztalnál ülnek, desszertvillák csendülnek a fehér porcelán tányérokon, kávéscsészék ütköznek harsányan az alátéteken. A mellettünk lévő asztalnál a fodrásztól érkező idősebb hölgy a barátnőjével pogácsát, krémest, capuccinót rendel – elmaradt születésnapot ünnepelnek.  Szemben édesanyák rendezik a csoki-eper tortát szolidan kikövetelő gyermekeiket, a közeli játszótérről jöttek, az édesség mellé egy frissítő limonádé is dukál. A sarokban szalmakalapos öregurak először vezetési tapasztalataikról beszélnek, majd az esti focimeccset tárgyalják ki az Eszterházy és Marcipán tortaszeletek és eszpresszók társaságában. 

Az Auguszta által kért 10 percből 30 is lesz bőven, de nem türelmetlenkedünk, mégiscsak egy nagy múltú cukrászat süteményeit habzsolhatjuk. A miliő továbbra is azt sugallja: most nem kell sietnünk sehová. 

Közben Auguszta is megérkezik. Azt mondja úgy érzi, sínen vannak, az irány már megvan, de van még tenni való bőven, ahogyan terveik is, de még nem áll be minden, addig nem tudja felszabadultan élvezni. „Június közepén nyitottunk, a hivatalos megnyitó július 7-én volt. Nagyon hálás voltam azért a köztes időszakért. Volt egy kis időnk felkészülni, belerázódni. Voltak kisebb fennakadások, például nem indult az egyik hűtő, aztán leállt a másik. Még szerencse, hogy a férjem ezermester, mindent meg tudott szerelni.” 

Tervben volt egy újabb üzlet nyitása, keresték a helyet. A férje hallotta, hogy felújították a Kertészházat a Múzeumkertben, és üzemeltetőt keresnek. „Először nem foglalkoztam vele különösebben, de elültette a bogarat a fülemben.” Aztán csak felkerekedtek, hogy szemügyre vegyék jobban a Geraldine-házat. Első látásra beleszerettek. Meglátták, mennyire gyönyörű, és azt érezték a hely passzolna ahhoz az értékvilághoz, amit képviselnek. A pandémia alatt rendesen visszaesett a forgalmuk a Kossuth utcában, amiért először elbizonytalanodtak, majd mégis ez adta meg a végső lökést az elhatározáshoz, hogy belevágnak és pályáznak az üzemeltetésre. 

A belső rész hármas tagolású, középen a pult kapott helyet, egyik oldalán az üvegfalú télikerttel, másikon oldalon a klasszikus cukrászdai berendezéssel, ami nem is akármilyen. Az egyik falon egy hatalmas antik tükör lóg. „Ez a dédnagyapámé volt, a nagytétényi házából került el az államosítás után, most a Vendéglátóipari Múzeumtól kaptuk meg tartós bérletre.” A dédnagyapától még egy óra is kiállításra került a teremben, régi családi fotók, képek az Auguszt Pavilonról díszítik még a falakat. „A minap bejött egy hölgy, nézte-nézte az órát. Emlékezett rá a Krisztina téri üzletből, ahová még gyerekként járt a szüleivel. Az emlékektől olyannyira elérzékenyült, hogy a könnyei is eleredtek.” Egy másik látogatójuk éppenséggel a Kertészház egyik lakója volt, mert az édesapja volt a múzeum kertésze.

A cukrászda a nevét a korábban a múzeum munkatársaként dolgozó Apponyi Geraldine-ről kapta, akit I. Zogu albán király kért feleségül a ’30-as évek végén. „Jó, hogy van egy másik szál is, ami bejön ebbe a történelmi vonulatba. Geraldine 1915-ben született, az én nagypapám, Auguszt Elemér,12-ben. Kortársak voltak, talán még találkozhattak is, akár itt a Múzeumkertben.”

Míg Auguszta mesél, a villámmal hol a ropogós tésztájú krémeshez nyúlok, hol a kávé és narancs vegyítésével készült K.O. (mint a bokszban) szelethez, de nem marad ki a körből a birsalma és csokoládé párosával ízesített, a hely nevét is adó Geraldine-szeletet sem. Közben Auguszta szeme már a placcon, látom, hogy menne tovább. Elbúcsúzik tőlünk, és már a másik asztalhoz fordul és már veszi is fel a rendelést. 

Kifelé menet a süteményespultnál megállapítom, szépen leürült. Megakad a szemem egy spenótos-lazacos quiche-en, quiche-értésbe esek rögvest. De hát gondolni kell az uzsonnára is – nyugtatom magam, úgyhogy csomagoltatok egyet elvitelre.