Jól tudom, hogy ön a kezdetektől fogva bárkás volt?

Bár nem voltam alapító tag, de tulajdonképpen mégis a kezdetektől fogva ott voltunk. Én akkor ugyanis a józsefvárosi Vörösmarty Mihály Gimnázium dráma tagozatán tanítottam, és már a megalakulás pillanatában egyfajta szakmai együttműködés jött létre a gimnázium és az alakuló Bárka Színház között. Ez már jelezte a színház nyitottságát is, hogy nemcsak fölfelé, a mainstream irányba próbálta a művészi ambícióit kifejezni, hanem az amatőrök felé is. Amikor az első Bárka-napok voltak az igazi megnyitás előtti évben, a gimnázium tanulói segítettek mindenben. Ilyen értelemben tehát az első pillanattól kezdve ott voltam, majd évekig a színházban működő filmklubot vezettem, 2002-től pedig már rendes tagja voltam a színháznak és a produkciós vezetője.

Hogy merült fel az ötlet, hogy Józsefvárosnak saját színháza legyen?

Valójában Csányi Jánosnak, az alapító-igazgatónak volt ez az – elég merész – ötlete. Ő akkor fiatal rendezőként egy, a Szentivánéji álomból készített kultikus előadást tudhatott magáénak ismert színészekkel – Kulka Jánostól Udvaros Dorottyáig –, akikkel ezt annak idején még az Új Színház stúdiójában játszotta késő esténként. Ez egy független előadás volt, és olyan szakmai sikere és híre volt, hogy tulajdonképpen ez jelentette a szakmai tőkéjét a színházalapításhoz. János úgy gondolta, ehhez az összeverbuvált társulathoz kellene egy színházépület. Szívós munkával kijárta a józsefvárosi önkormányzatnál, hogy az egykori Ludovika vívótermét megkaphassa a Bárka Színház. A megfelelő jogi procedúrái után végül a Kulturális Bizottság hozta meg a döntést, és így lett a tornateremből színház. Aztán újabb pályázatok révén az épületet sikerült átalakítani egy kicsit, megőrizve természetesen a vívótermet, ami egy stúdióval és egy másik szinttel egészült ki, és amikor ez is elkészült, hivatalosan megnyílt a színház, ha jól emlékszem, 1996-ban. Az épület a jelen pillanatban is ebben az átépített formájában van ott.

Hogyan sikerült ilyen neves színészeket leigazolni rögtön az elején? Mert, azért ha visszanézi az ember, hogy kik voltak a társulat tagjai már a kezdetekkor, látszik, hogy szokatlanul erős csapat volt.

Ez ennek a legendás előadásnak volt köszönhető, hiszen akkor még mindenki magához a Szentivánéji álomhoz csatlakozott, szeretetből vagy izgalomból. Aztán sokan ezek közül a színészek közül úgy gondolták, ebben a szellemi műhelyben szívesen folytatnák a munkát, és így csatlakoztak. De azt is fontos elmondani, hogy sokan, akinek a nevét ma jól ismerjük, még egyáltalán nem voltak ennyire ismertek. Akár Mucsi Zoltán vagy Scherer Péter. Ők akkor részben a független színházi terepen – akkor még alternatív színháznak hívtuk ezt a független világot – voltak ismertek, de Mucsi Zoltán már Szolnokon is játszott korábban. A pályakezdő Szikszai Rémusz neve sem volt ismert még, Pokorny Lia pedig a Bárka stúdiósa volt, őt színházi gyakorlatra vette fel a színház. Még hosszan sorolhatnám a neveket, és az olvasó igencsak meglepődne, micsoda első osztályú csapat jött akkoriban össze.

A Bárka fogalommá vált. A mából visszanézve olyan dolgokat honosított meg a hazai színházi életben, kvázi kőszínházi keretek között, amiket ma már természetesnek veszünk, mostanra eléggé másképp működik a színházi világ. Gyakoribb, hogy nincs fix társulat, nincs fix hely, hanem projektek születnek, hogy egyvalaki köré szerveződik a társaság és befogadóhelyeken lépnek fel. Jól látom, hogy a Bárka alternatív vonala úttörő volt a klasszikus kőszínházi világban? És befogadó színházként is működött, rengeteg hazai és külföldi társulat számára. Hogyan és miért alakult ez így, mennyire volt úttörő szerepe a Bárkának?

Igen, szerintem is úttörő volt a Bárka sok szempontból. Ez a színház az első pillanattól kezdve nem úgy tekintett magára mint egy sokadik budapesti kőszínház. Már maga az épület sem ilyen volt. Tulajdonképpen ma Budapesten talán csak a Trafót meg a Jurányi Házat lehetne említeni, ahol hasonló „fekete dobozok” vannak, ahol a színházi tér nem megépített színpadból és rögzített nézőtérből áll, hanem egy nagy fekete terem, ahol a nézőtér és a színpad elhelyezkedése mindig minden előadásnál más lehet. Ez a koncepció, működés, színházi gondolkodás már eleve inkább közelebb visz az alternatív színházhoz, mint a kőszínházhoz.

A Bárka, részben az épület adottságai miatt és szellemi kihívásból is kereste az új színházi formákat is, s nyitott volt a társművészetekre is. Volt egy kiállítótere, a Bárka Kávézó, ahol állandóan volt valamilyen tematikus kiállítás is, ezek nagyjából havonta cserélődtek, fotók, festmények. Éveken keresztül zenei klub is működött a színházban, ugyancsak a kávézóban, józsefvárosi jazz-zenészek, Balázs Elemér és csapata tartott ott minden kedden jazz-klubot. De itt lépett fel rendszeresen a még kevésbé ismert Palya Bea is akkori zenekarával, a Folkestrával. Volt egy filmklub is, tematikus sorozatokkal, s volt, hogy a színészek választottak filmet, és ennek is elég nagy közönsége volt.

Az épület mindig is több volt, mint csupán színház, de közben emellett természetesen repertoárszínházként kezdett működni. Egy kicsit igazából abból is adódott a Bárka első művészi megroppanása, hogy miként lehet „rendes” színházként, repertoárszínházként működni, s közben mégis megőrizni azt a művészi szabadságot és kísérletezést, amiből elindult.

Sokan látogatták a Bárkát? Azt tudom, hogy a színházi része kultikus volt, sok-sok teltházzal. De mennyire sikerült a környékbelieket megszólítania a Bárkának?

Folyamatos ambíciója maradt a színháznak, hogy józsefvárosi színház is legyen. A jazzklubba elsősorban helyi közönség jött. Egyébként a színház látogatottsága változó volt. Pont a kísérletezésből adódóan voltak olyan előadások, amelyek nem jelentettek közönségsikert, de voltak kifejezetten népszerű adások is.

Említenék még egy különlegességet, ami azért is hozzánk köthető, mert a Bárka nyitott volt arra, hogy olyan előadások jöjjenek létre, amikben részben amatőrök is szerepelnek. Így hoztuk létre pont húsz évvel ezelőtt, 2002-ben A Pál utcai fiúkat. Akkor még nem létezett a musical változat, ez egy prózai színházi előadás volt. Először nyári előadásként, az Orczy-kertben, szabadtéren, a színház oldalában játszottuk. Ebben közel húsz tizenéves fiú volt vegyítve a színház profi társulati tagjaival, két éven keresztül játszották. Most megint csak nem kezdem el sorolni, ki mindenki tűnt föl akkor, de kisfiúként a csapatban volt Molnár Áron, vagy Farkas Dénes, aki ma a Nemzeti Színház tagja. A Bárka arra is nyitott volt, hogy profi igényű és hosszú szériákat befutó előadásokat játsszon.

Ezt azért fontos említeni, mert én azóta sem találok olyan színházat, ahol ezt a működést folytatni lehetne. Sok pénzbe kerül és nagyon sok plusz tervezést jelent, ha egy színház nem kizárólag a saját társulatának tagjaival dolgozik. De beengedtek más vendégeket is, a Krétakör Színház is tagja volt a Bárka Színháznak egy ideig, aztán a Maladype Társulat is itt kezdte a működését. Ezek a műhelyek otthonra leltek itt, és olyan profi lehetőségeket kaptak, amihez másutt nem juthattak hozzá. Nagyon sok olyan újítás volt ebben a színházban, ami még manapság is ritkán fordul elő.

Január 22. nemcsak a magyar kultúra napja, hanem Cseh Tamás születésnapja is. Ő is kötődött a Bárkához, hiszen ha jól tudom, tagja volt a társulatnak.

Így van.

Mikortól és hogy került oda?

Alapító tagja volt a színháznak, Bérczes László – ugyancsak alapító tag – révén, aki az Ördögkatlan Fesztivál vezetője és ismert rendező. Jól ismerte Cseh Tamást, akinek már korábban is voltak színházi előadássorozatai, például a Katona József Színházban énekelte el a dalait. Az ötlet az volt, hogy a Bárka Színházban az összes valaha énekelt dalát, tematikusan, lemezről lemezre újra elővegye és újra elénekelje. Létre is jöttek ezek a koncertek, igazán csodálatos előadások voltak. Szerencsére ezt annak idején a Duna TV rögzítette is, így ma is létező kultúrtörténeti kincs az, amit a Bárka akkor saját erejéből létre tudott hozni. A Cseh Tamás Archívum egy jelentős része a Bárkában készült koncertfelvételekből áll.

Bár szavakban Cseh Tamás emlékét próbálják megőrizni, de a művész halála után a vívóterem ajtajára kikerült fémtábla, „Cseh Tamás terem„, már sehol nincs. Egy fát is ültettek az épület mellett négy polgármester jelenlétében a halála után – ez a fa sincsen már meg.

Ez a szomorú része a történetnek. Nem tudom, mi működik most a Bárka Színházban. Néhány évvel ezelőtt, amikor jártam arra, az üvegajtóra ragasztott A4-es papíron az állt, hogy „beruházási projektiroda”. Lehet, hogy a campuson folyó építkezéshez tartozott. Az épület színházi adottságai tudtommal most egyáltalán nincsenek kihasználva, és ez szomorú.

A Bárka megszűnése részben összefügg azzal, hogy a Közszolgálati Egyetem campusa került az Orczy-kertbe, és elindult ez a nagy beruházás. A Bárka Színház épülete – a Ludovika volt vívóterme – hirtelen része lett ennek a campusnak. Az önkormányzat akkori vezetése, Kocsis Mátéval az élen, egyáltalán nem kívánta a Bárka Színházat támogatni, ezért átadta azt az egyetemnek. Nekik viszont nem volt szükségük színházra, a közszolgálati egyetemnek nem kellett egy ilyen műhely.

Ráadásul jogi problémák is fölmerültek, hogy azt a támogatást, amit addig az önkormányzat, illetve az állam adott, egy egyetemen keresztül hogyan is kaphatja meg a színház. Ez súlyos likviditási problémákat okozott az utolsó években, és végül a felelős döntéshozás elmaradása miatt, kivérzett a színház. Nehéz megmondani, melyik volt a Bárka Színház utolsó napja, hiszen igazából senki nem mondta ki, hogy bezárja, senki nem mondta, hogy itt a vége, hanem egész egyszerűen elfogyott minden lehetősége. 2014-ben a vívóterem már csak raktárként működött, de még akkor is reménykedtek néhányan, hogy tovább fog tudni működni a színház, ezért ott őrizték a díszleteket egy ideig. Végül pedig egy felszámoló bizottság – ki tudja hová – ezeket is elvitette.

Érthetetlen politikai nemtörődömség áldozata lett a Bárka Színház a megítélésem szerint. Én akkor ott voltam és a társulat oldaláról éltem ezt végig, sőt, az enyém volt az utolsó próbaidőszak is. Tasnádi István Rovarok című darabján dolgoztunk, amit többszöri nekifutásra néhány héten át próbáltuk, de egy idő után le kellett vele állnunk, mert látszott, hogy nem fogjuk tudni bemutatni már.

Mi a Bárka Színház öröksége 2022-ből visszanézve, azon kívül, hogy volt itt egy szép történet. Hogy él tovább ma a Bárka szelleme?

Nagyon fontos, lényegi állítás – bár közhelyes –, hogy a színháznak csak jelen ideje van. Nincs múlt ideje, a tegnapi előadás a mai előadás nézőinek nem jelent semmit; és nincs jövő ideje sem, ahogy egy előadás lemegy, azzal elmúlik.

De ezzel együtt természetesen a hatása megvan. Ha csak azokat a színészeket soroljuk föl, akiket a Bárka Színház adott, vagy részben itt váltak azzá, akik ma lettek, már az is óriási örökség. Mindenképpen az örökség része, hogy Cseh Tamás az élete utolsó éveiben a teljes életművét elénekelhette megfelelő körülmények között. Azt is remélem, hogy 2022-ben még sok-sok néző emlékezetében él néhány előadás. És mi sem felejtjük, akik itt dolgoztunk. Ha néha találkozom újabb munkák során mondjuk Tasnádi Istvánnal vagy Mucsi Zoltánnal, nem múlik el úgy beszélgetés, hogy valamit ne idéznénk föl, és ne kapaszkodnánk érzelmileg is abba, ami akkor ott történt velünk.

Nyitókép: Huszár Boglárka