Az Országház monumentális kupolája alatt a levegő most nem a törvények súlyától nehéz, hanem a megalkuvás és a dacos elfordulás fojtogatásától. 2026 áprilisában a tavaszi fény még bevilágította az üléstermet, ekkor a teátrális, zajos kivonulás volt a politikai színjáték választott fegyvere.
A sükösdi tamburazenekar gyermekei léptek a márványoszlopok közé: a megilletődött, fegyelmezett gyermekarcok és a hangszerek úgy hozták be a kultúra egy darabját, mint szomjas utazó a tiszta vizet. Amikor a húrok megpendültek, a Mi Hazánk Mozgalom hat képviselője hirtelen úgy érezte, hogy a tér túl szűk, a levegő túl tiszta lett nekik, így sarkon fordultak, és kivonultak a teremből. Később a magyarázatok hálójában persze megjelent az Európai Unió himnusza elleni tiltakozás ködös magyarázata, de a valóság ott maradt a folyosó hideg kövén: a tiszta gyermektekintetek és a dallam elől menekültek el.
Augusztus 10-én a koreográfia megváltozott, a zajos mozgást felváltotta a fagyos, mozdulatlan dac. A parlament a roma holokauszt, a Pharrajimos áldozataira emlékezett; arra a több százezer lélekre, akiket egy sötét korban puszta származásuk miatt fosztottak meg a létezés jogától. Itt kell kimondanunk a legfájóbb, legmakacsabb történelmi igazságot: ezt a pusztítást a vészkorszak idején a korabeli magyar államgépezet hajtotta végre aktív, buzgó és hathatós közreműködéssel. Nem idegen, láthatatlan erők cselekedtek, magyar hivatalnokok írták a listákat, magyar csendőrtollak árnyékában gyűjtötték össze az embereket, és magyar vasutasok indították el a vagonokat a megsemmisülés felé.
Amikor a cigány származású képviselő befejezte a beszédét, a ház néma, álló tiszteletadással adózott az áldozatok emléke előtt. Ellenben a Mi Hazánk padsoraiban megfagyott az idő, és makacsul ülve maradtak. Telefonok képernyője derengett fel, papírok zörrentek, ujjak babráltak a semmibe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ülve maradni a saját halottaink, a saját elgázosított állampolgáraink emléke előtt.
Szégyelljék magukat!
Ami a csend után következett, az a politikai kettős beszéd és a gyávaság tiszta képlete. A frakcióvezetés azonnal előhúzta a házszabály paragrafusait, technikai részletekre és eljárási hibákra hivatkozva. Ez a szégyenlős maszkabál azonban mélyen gyalázatos, s nem véletlen, hogy a reflexiók is elemi erővel érkeztek meg az ülésterembe: Magyar Péter azonnal döbbenetesnek nevezte a frakció magatartását, miközben a Tisza Párt frakcióvezetője, Bujdosó Andrea egyenesen odalépett a frakcióhoz, és nyers őszinteséggel az arcukba mondta: „Szégyelljék magukat!”
Ez a két szó visszhangzott a feszült falak között, rámutatva arra a morális és emberi vákuumra, amit a Mi Hazánk maga körül teremtett. Miért kell bürokratikus köntösbe öltöztetni a faji kirekesztést, és miért nem állnak ki, hogy nyíltan kimondják: igen, mi a náci eszméket valljuk, és számunkra ezek a halottak nem emberek? A válasz a sunyi politikai haszonszerzésben rejlik, hiszen a radikális választóknak el kell küldeni a kódolt üzenetet, de a törvényes térben már nem merik vállalni a sötét eszmék nyílt bélyegét, így marad a jogi ködösítés és a morális csőd.
Ez a kettős kommunikáció a mindennapok valóságát mérgezi meg a legmélyebben. Miközben a rend és a törvényesség bajnokaiként tetszelegnek, ők maguk követik el a legnagyobb bűnt a társadalmi béke ellen a módszeres gyűlöletbeszéddel való hergeléssel. Olyan félkatonai, önjelölt „bűnvadász” alakulatot tartanak fenn és legitimálnak, amelyeknek egyetlen valós funkciója a vidéki, kiszolgáltatott roma lakosság folyamatos vegzálása és megfélemlítése. Ezek a csoportok nem a biztonságot hozzák el, hanem a félelmet importálják a falvakba, s ez a valódi bűnözés: egy egész népcsoportot kollektív bűnbakká tenni a szavazatokért.
A valódi károkozás
A cinizmusuk ott válik igazán fojtogatóvá, ha megnézzük, hová fókuszálják ezt a romboló dühöt. Nem emelnek valódi gátat a magyar társadalmat maffiaszerűen fosztogató végrehajtói hálózatok ellen, némák maradnak a kiszolgáltatott embereket utcára lökő gazdasági ragadozók előtt, és nem masíroznak a milliárdos fehérgalléros csalások ellen sem. Sokkal kényelmesebb és veszélytelenebb a mélyszegénységben élők kapui előtt csörgetni a fegyvereket, ugyanakkor a valódi maffiózók előtt meghunyászkodnak, miközben a legvédtelenebbeket sanyargatják.
Ez a magatartás mély és feloldhatatlan történelmi és logikai paradoxont hordoz. Ugyanezek a képviselők azok, akik a leghangosabban és legteátrálisabban gyászolják Trianon történelmi igazságtalanságát, és aggódnak a magyarság drámai fogyása miatt. Ám ugyanezzel a lendülettel rekesztenek ki százezreket a nemzet kötelékéből.
A roma közösség tagjai itt élnek, magyar állampolgárok, akiknek a munkája, kultúrája és mindennapjai elválaszthatatlanok a hazánktól, ők a nemzet szerves részei. Amikor a Mi Hazánk látványosan megtagadja tőlük a tiszteletet és az elismerést, valójában ők maguk válnak a nemzetfogyás önkéntes mérnökeivé. Azt akarják, hogy még kevesebben legyünk. Saját dühükből és előítéleteikből építenek újabb és újabb Trianon-falakat, csak most nem az ország határainál, hanem a saját állampolgáraink elé.
Meddig?
A megemlékezés csendje végül elszállt, a telefonok visszakerültek a zsebekbe, a képviselők pedig visszatértek a napi politikai rutinhoz. Az ülésterem zaja újra felerősödött, mintha mi sem történt volna. A tárcaíró pedig csak nézi ezt a fenséges épületet, és tehetetlen düh kavarog benne.
Meddig engedjük még, hogy a gyűlölet beszédével hergeljék a népet? Meddig tűrjük a jogi paragrafusok mögé bújtatott, sunyi, náci tempót? Ha a jövő zenéje elől gyáván kivonulnak, a múlt fájdalma és a történelmi felelősségük előtt dacosan ülve maradnak, a jelenben pedig tovább darabolják a nemzetet álkifogások mögé bújva, akkor valóban elbukunk.
A kultúra, az emberi méltóság és a közös emlékezet nem lehet politikai csencselés tárgya. A hidakat nem felrobbantani kellene a gyűlölet bombáival, hanem végre megtanulni együtt járni rajtuk, mert különben az általuk ásott szakadék fog mindannyiunkat elnyelni.
Nyitóképünkön Toroczkai László az Országgyűlésben – Fotó: MTI / Bodnár Boglárka
