A XIX. századi magyar történelem egyik legérdekesebb alakja Horváth Mihály, akinek neve méltatlanul halványult el az idők során. Az 1809-ben, Szentesen született, 17 gyermekes családból származó fiú pályája a szerény kezdetektől a főpapi méltóságig, a történettudomány élvonalába és a forradalmi kormányig ívelt – majd emigráció és halálos ítélet következett, hogy hazatérve a nemzet megbecsült tudósává váljon.

Horváth Mihály a tanulmányait a szegedi piarista gimnáziumban és a váci papnevelő intézetben végezte. 1831-ben szentelték pappá. Vidéki káplánkodás, főúri családoknál végzett nevelői munka után fordult a történetírás felé. Történészként forradalmi szemléletet hozott: elsőként helyezte munkáinak középpontjába a gazdasági és társadalmi folyamatokat az uralkodók és csaták helyett. 1844-től a bécsi Theresianum magyar nyelv és irodalom tanáraként működött, majd 1847-ben hatvani prépost-plébános lett.

1848-ban csanádi püspökké nevezték ki, majd az 1849-es Szemere-kormányban vallás- és közoktatásügyi miniszterként szolgált. A Függetlenségi Nyilatkozat szövegezésében is meghatározó szerepet játszott. Kultuszminiszterként a szabadságharc végóráiban különösen emlékezetes tettet hajtott végre: az orosz beavatkozás hírére „keresztes háborút”, hazáját védő népfelkelést hirdetett és imát írt a nemzeti ügy sikeréért.

A szabadságharc bukása után menekülnie kellett. Az anekdota szerint Brunszvik Terézia grófnő segítségével, báró Prónayné inasának álcázva, Möhring komornyik néven, a hintó bakján ülve szökött Lipcsébe, onnan pedig Belgiumba. Halálos ítéletét távollétében, jelképesen hajtották végre – a képmását akasztották fel.

Az emigráció 18 éve alatt sem pihent: ekkor írta legjelentősebb műveit, köztük a Huszonöt év Magyarország történetéből és a Magyarország függetlenségi harcának története című köteteket. Svájcban gróf Batthyány Lajos kivégzett miniszterelnök gyermekeinek nevelését vállalta, majd Brüsszelben, Olaszországban és végül Genfben telepedett le. Az emigrációban a papi szolgálattól eltiltott Horváth Mihály 1864-ben polgári házasságot kötött a genfi Marie Michelle Voignoux-val, öt gyermekük született.

Noha a Habsburg-hatalom a száműzetésben is üldözte, Erzsébet királyné nagy tisztelője volt Horváth Mihálynak. A kiegyezés után, a koronázás előtti napokban magához hívatta a budai vár pavilonjába, ahol éppen a történész függetlenségi harcról szóló könyvét olvasta. A királyné nyíltan megvallotta,

„higyje el, ha tehetségünkben állana, férjem és én volnánk az elsők, a kik Batthyány Lajost és az aradi vértanukat életre ébresztenők”.

Hazatérése után Horváth Mihály továbbra is a történetírásnak szentelte életét, bár a politikában is aktívan részt vett Szeged képviselőjeként. Deák Ferenc halála után Budapest belvárosának képviselőjeként szolgált az országgyűlésben. Ferenc József tribunici címzetes püspökké nevezte ki, és a legnagyobb megtiszteltetés talán az volt, hogy Rudolf trónörökös történelemtanárának kérték fel.

Amikor egészségi állapota romlani kezdett, gyógykezelésre a csehországi Karlsbadba utazott, ahol 1878. augusztus 19-én, életének 69. évében hunyt el. A Magyar Tudományos Akadémia saját halottjaként temette el, temetésén az egész nemzet gyászolta a nagy történetírót, aki újraértelmezte és demokratikus szellemben mutatta be a magyar múltat.

1954 óta Budapest VIII. kerületében tér viseli nevét, ahol az 1848-as forradalom centenáriumán állított emlékoszlopa is áll, amelyet Domján Árpád tervezett. Szülővárosában, Szentesen 1906 óta utca őrzi nevét, és a helyi gimnázium 1922-ben felvette Horváth Mihály nevét. A Fiumei úti sírkertben nyugszik, a sír boltíve előtti talapzaton álló mellszobrát az 1990-es években ellopták, a 2009-ben felújított sírra egy relief került a püspökről.

Források: Wikipedia / Magyar Életrajzi Lexikon / Dr. Márki Sándor: Horváth Mihály (1809–1878) / Képmás Magazin / Szentesi Lap