Az Orczy tér minden bizonnyal előkelő helyet foglal el egy olyan képzeletbeli listán, amelyen azok a terek szerepelnek, ahová nem tanácsos randevút megbeszélni. Puszta vakmerőségből magam egy alkalommal mégis vállaltam ezt a kockázatot, amikor a kilencvenes években egy péntek este a Zöld Elefánt vizeletsárga fénye furcsa ábrákat rajzolt a szürke aszfaltra.
Odabenn néhány részeg ácsorgott, és a beszélgetésük arra utalt, hogy hamarosan elcsattan egy pofon, de lehet, hogy előkerül valami szúrószerszám is. Ám ilyesminek csak az amatőrök dőlnek be. Az a néhány ember békésen beszélgetett, és eszük ágában sem volt megölni egymást.

Valamiért jó ötletnek találtam ide invitálni egy hölgyet, s mert el kellett ütnöm valahogy az időt az érkezéséig, nem maradt más választásom, mint belépni a műintézménybe. Tudtam, hogy itt szerényen kell viselkedni, mert nem szeretik a véletlenül betévedő idegent. Azt is azonnal felmértem, hogy nem tanácsos Pilinszky János hangján kíváncsiskodó kérdéseket feltenni az italkínálattal kapcsolatban, helyette nagyon gyorsan és nagyon határozottan közölnöm kell a pultos hölggyel, hogy mit iszom.
Így cselekedtem, és máris nyertem öt percet, mert a törzsvendégek nem engem méregettek, hanem folytatták a félbeszakított társalgást. Mondtam, hogy nekem rendesen főzzön, én nem eszek meg minden szart, mint a volt férje, mert én ember vagyok. Nekem ne adjon moslékot, mint annak a disznónak, magyarázta egy magas, kövér férfi, majd húzóra megitta a fröccsét, és az üres poharat odatette a pultra.
Fiatal korom dacára annyit már megtanultam, hogy az ilyen helyeken tanácsos azonnal kiválasztani egy olyan pontot a falon, ahová a tekintetünket szegezzük. Ez a pont lehet bármi, egy vakolathiány, egy sánta betű a kézzel írott árlapon, a lényeg, hogy ne kérdezze meg senki az embertől, hogy mit néz. Hallgatózni így is lehet. Azt is megmondtam neki, hogy ide ne hozza fel a pasijait, tőlem azt csinál velük, amit akar, csak ne lássam. Mondta a férfi, és kérés nélkül kapta a következő fröccsöt. A barátai bólogattak, ő beleivott a fröccsbe. Nem rossz asszony, megcsinálja, amit kell, csak rossz a természete. Mindig hallgat, és csúnyán néz.

A Zöld Elefántban is van záróra, és valami megmagyarázhatatlan okból a vendégek ki is várják. Záróra előtt tizenöt perccel súlyos, gyilkos csönd telepszik a helyiségre, de senki sem indul haza, hogy felkösse magát, hanem kér egy utolsó italt. A csendet is meg lehet törni az iménti asszony dicséretével. Főzni is tud, a lekváros tésztája finom, csak ne nézne olyan rondán. Az embernek az élettől is elmegy a kedve. Mert a múlt héten elromlott a tévé, szóval elég unalmas így.
És ekkor végre záróra, lassan megmozdul mindenki, kattog a pénztárgép, csörög az apró. Nem tudom, mikor szűnt meg a Zöld Elefánt, a helyén manapság kínai üzlet, turkáló van vagy pékség. Talán turkáló.
Ma már nincs sok említésre méltó létesítmény az Orczy téren. Talán a villamosremíz. Gyerekkorunkban megtanuljuk, hogy a remíz egy olyan hely, ahová aludni járnak a villamosok. Álmukban csengetnek picit. Szintén a kilencvenes években történt, hogy az egyik sínkanyarban, ami a fő vágányról a remíz felé vezetett, egy nyári este aludt valaki a sínek között. Békésen feküdt a hátán, valószínűleg úgy képzelte, hogy otthon van, a kényelmes ágyában. Nem keresztben feküdt a síneken, szóval ha jön egy álmos villamos, nem vágta volna le a fejét meg a lábát, mégis nyugtalanító volt, ahogy ott horkolt.
Az első gondolatom az volt, hogy felébresztem, menjen haza, de eszembe jutott, hogy pár évvel korábban nem messze onnan felébresztettünk egy részeget, és megkérdeztem, hazatalál-e. Amikor rábólintott, elengedtük, de ő majdnem nekiment fejjel az első villanyoszlopnak, úgy kellett elkapni. Szóval nem egyszerű meghozni egy ilyen döntést.

Az Orzcy tér sok minden volt az idők során, legfőképpen közúti kereszteződés, ahol villamosok akarták elütni az embert, de néha egymással is összeütköztek, amint az ittas járókelők. Sokáig állt itt egy büfé is, a nevére nem emlékszem, csak arra, hogy állópultokra könyökölve lehetett gyorsan bedobni valamit, bár sokan ott támaszkodtak egész nap.
Egy kis ablakon lehetett rendelni, amihez le kellett hajolni, mert ha fejmagasságban mondta ki az ember, hogy mit kér, nem mindig értették. Fejet kellett hajtani, és egy láthatatlan emberhez kellett beszélni. Ilyen lehet gyónni, jutott eszembe egy pillanatra, miközben beadtam a pénzt a kis nyíláson, ahol kiadták a visszajárót meg a szatmári szilvát.
Nagyon ügyesen kellett manőverezni a pohárral, hogy ki ne lötyögtessük az értékes italt. Közvetlenül a talponálló mellett volt a Forintos étterem, ahová soha nem mertem betérni, hiába csábított egy vers, melyet nagy, nyomtatott betűkkel festettek az étkezde falára: Hogyha gyomra megkordul / Jó, ha itten befordul. / S ha étel-ital ízlik / Látogasson mindig. A verset ma már hiába keresnénk, lekoptak a nagy nyomtatott betűk a falról, bár én még látni vélem a halvány körvonalat.

Az egykori talponállóval szemben volt a Józsefvárosi pályaudvar, ahonnan haláltáborokba indultak tehervonatok az elmúlt évszázad legrondább éveiben, hogy aztán a kilencvenes években már sehova ne menjenek innen vonatok, csak fura nevű vidéki kisvárosokba, miközben egy szombat reggel az állomás büféjében egy sör mellett újságot olvasva a szomszédos temető halottaira gondolunk. A józsefvárosi pályaudvarról ugyanis jól látszott a Fiumei úti temető kerítése. A kerítés mellett tehetős családok kriptái sorakoznak. Békésen porladnak itt gyárosok, szigorú családfők, akik ezrek sorsáról döntöttek egykor, hitveseik és legkülönfélébb leszármazottaik, tüdőbetegségben kisgyerekként elhunyt dédunokáik társaságában.
A sarkon csikorogva fordul be egy villamos.
Itt olvashatóak a korábbi Borongó-írások
Fotók: Józsefváros régi fotókon nosztalgia Facebook-csoport