Nem ismerem a várost. Céltalanul bolyongok az utcákon. Nézelődöm, fölfelé bámulok. Teljesen hátra kell hajtanom a fejem, ha kék eget akarok látni. Kár, hogy éppen akkor repül lefelé valami az egyik erkélyről, amikor felnézek. Csak arra van időm, hogy becsukjam a szemem. Nem talál el.

Egy cigaretta csikkje landol mellettem az aszfalton. Valaki félrelök. Nem kér elnézést. Széles ívben kerülgetem az embereket, a járdáról is lelépek inkább, akkor is, ha éppen jön egy kocsi. Aztán már az autóúton megyek tovább. Itt legalább egyértelmű, hogy nekem kell félreállnom.

A körútra érek, egy fiatal fiú jön velem szemben a járdán. Zavartnak tűnik, a mozdulatai koordinálatlanok, a járása pattogó. Megállít, ötszáz forintot kér. Nem hallom a hozzá tartozó sztorit, mert a szája körül sorakozó apró vérpöttyöket nézem. Észreveszi, és bevallja, hogy ma már jó pár pasit leszopott. A Duna-parton szokta támasztani a korlátot. Azt mondja, kirabolták, pedig elég szép összeget keresett, most meg kéne egy szál cigi, de legjobb lenne egy dobozzal. Nincs cigim, mondom, és tényleg nincs, mert akkor még nem dohányoztam. Pénzért kutatok a táskámban. Oda akarom adni az ötszázat, az akkor sok pénz volt, a kínaiban egy doboz krumpli is kijött belőle. Az ebédem. Azért odaadom neki, most úgyis sétálni van inkább kedvem, enni meg este is ráérek. Lehet, hogy kisétálok a Duna-partra én is. Megköszöni, és egy hirtelen mozdulattal belecsókol a nyakamba, aztán elsiet. Én meg ott állok megrökönyödve, hogy ez hogy lehet. Azzal a szájjal. Csak az a száj lebeg a szemeim előtt. Nem tudok szabadulni a leszopott péniszek látványától. És ez most mind ott van a nyakamon, mint egy pecsét. Puszta kézzel nem nyúlok hozzá, hogy letöröljem, a hajamat is inkább a másik oldalra hajtom. Eszembe jut a HIV, és nem ugrik be, hogy azt hogy is lehet elkapni pontosan, de azt tudom, hogy vérrel tutira. Már csak abban reménykedem, hogy a nyakamon nem volt seb.

Vörös lesz az arcom, a fülem, és rohanok a Vas utcai kollégium felé, hogy minél hamarabb letusolhassak. Közben azon gondolkodom, csók alakú-e a vérnyom a nyakamon. Biztos azt hiszik, hogy valaki kiszívta a nyakam, és én utálom, ha kiszívják a nyakam.

Beérek a kollégiumba, gyorsan felliftezem a harmadikra, persze a lift rohadt lassú, csak a szívem kalapál eszeveszetten. Letépem magamról a ruhát, a blúzom meg is szakad, aztán törölközőben és papucsban benyitok a tusolóba, de mindegyik fülkében vannak. Visszamegyek a szobába. Nem merek tükörbe nézni. Csóknyom helyett most már harapásnyomot képzelek oda, és biztos vagyok benne, hogy elkaptam az összes nemi betegséget, ami csak létezik, és ezen felül még a veszettséget is, ami persze nonszensz, de akkor ez is lehetségesnek tűnik. Hallom, hogy végre valaki kijön a tusolóból.

Hosszan sikálom magam szappanos szivaccsal. Fáj a nyakam, de azért sem hagyom abba. Ömlik a forró víz, gőz van, ilyenkor szoktam elájulni, egyszer szeretkezés közben is, de most csak megszédülök kicsit. Szívom és nyelem a gőzt rendületlenül. Hiába törölközöm meg, vizes maradok. A törölköző csücskével súrolom tovább a nyakam. Jó érdes.

Nem tudom miért, de egyszer csak abbahagyom, és visszamegyek a szobába. Elég volt, gondolom, ha eddig nem tudtam megszabadulni azoktól az undorító testnedvektől, akkor valószínűleg már mindegy.

Végre megnézem magam a tükörben. Semmi nincs a nyakamon, csak a súrolás piros foltjai. Most meg olyan, mintha valaki fojtogatott volna. Nem értem, hogy lett piros az egész nyakam. A csókot a bal oldalamra kaptam, és úgy emlékszem, hogy csak azon az oldalon súroltam. Mindegy, éhes vagyok. Vennék krumplit, de a napi ötszázasomat odaadtam annak a hímringyónak. Így hívom magamban. Öklendezem. Hánynom kell. Miután újra megmosom a fogam és felteszek egy rúzst, eldöntöm, hogy ezután garbóban fogok járni.

Fotó: pixabay