„Ajándék ez az idő. Tegnap még a Balatonban is tudtunk fürödni, olyan kellemes volt a víz. A nap úgy felmelegítette a stégünket, hogy este néhányunkkal kifeküdtünk rá, úgy néztük a csillagokat” – meséli Ébel Erzsébet, a Víg utcai idősek klubjának koordinátora. Gyorsan hozzá is teszi, az elutazás előtt kissé vacillált, vajon rossz idő esetén, mihez fognak kezdeni, ha beszorulnak a tábor területére és nem mozdulhatnak ki. Ám az időjárás kegyes volt hozzájuk, minden programot meg tudtak valósítani, amit elterveztek.
Csütörtök délelőtt 10 órára érkeztünk a kispestiek táborába, ahol most nem gyerekek, hanem éppenséggel a józsefvárosi idősklubok tagjai üdültek – az ötlet Pikó András polgármesteré volt, és a Józsefvárosi Önkormányzat finanszírozta.
Az idő szomorkásba hajlott, álmosító volt, így voltak, akik visszavonultak a szobájukba ejtőzni egyet a reggeli után, néhányan az udvaron sétálgattak, beszélgettek, és voltak, akik társasoztak vagy épp verték a blattot a közösségi teremben. Leültünk közéjük, mire mondták, szívesen társalognak velünk, de remélik, cserébe meghoztuk a jó időt.
A helyszín más, a hangulat változatlan
„Annak idején sokat jártunk ide a szomszédos józsefvárosi táborba nyaralni a lányommal. Nagyon szerettük, megvolt a hangulata azoknak a kis faházaknak. Igaz, ezek a házak kényelmesebbek, van külön mosdójuk is, aki bottal jár, annak pláne jobb ez. Akkoriban csak közös fürdőépület volt” – emlékezett vissza József.
A józsefvárosiak káptalanfüredi üdülőjében korábban a kerületi idősklubok tagjai is nyaralhattak minden évben, ám mióta a tábor átépítése megkezdődött, jobbára csak a kerület strandját látogathatták. Idén újra lehetőség nyílt a táborozásra: a józsefvárosi és a kispesti önkormányzatok együttműködésének köszönhetően a kispestiek táborában nyaralhattak a józsefvárosi gyerekek és az idősebb korosztályok is.
A klubtagok két turnusban érkeztek, 5 éjszakára maradtak, a résztvevők száma csoportonként 35 fő körül volt.
„Kell egy kis áramszünet”
Kell a kikapcsolódás, a környezetváltozás a nyugdíjas korú embereknek is. A legtöbben már nem járnak nyaralni, nem érzik biztonságosnak messzebbre menni az otthonuktól. A tapasztalat is azt mutatja, hogy a klubtagok jó része belelkesedett az elutazás lehetőségének hallatán, jelentkeztek is, aztán mégis visszamondták. Megijednek. De olyan tag is van, aki nagyon szeretett volna jönni, de nem tudott, mert baleset érte, vagy lebetegedett, mondja Ébel Erzsébet. „Amikor megérkeztünk, voltak, akik kétségbe estek. Valaki attól félt, nem tud majd lemenni a lépcsőn az ebédlőbe. Aztán
eltelt egy-két nap, mindenki akklimatizálódott, mire hazamegyünk, jó kis közösség alakul.”
A táborozók abban valamennyien egyetértenek, hogy jó együtt lenni, élvezik a vidéki elvonulást, a sok zöldet, a csendet, a jó levegőt, jóllehet az összeszokás nem volt mindenki számára egyszerű. „Többen vannak köztünk, akik elváltak, vagy özvegyek már. Én is egyedül élek, megszoktam, hogy nem kell alkalmazkodnom senkihez. Ezért nagy izgalommal jöttem, hogyan fogok tudni aludni. De belevaló csajok a szobatársaim, megbeszéltük, hogy ne zavarjuk egymást” – fejti ki Emma.
„Aranyéletre kellene átkeresztelni a klubot”
Mindennap tervezett programok vannak, de semmi sem kötelező, egyedül az étkezések időpontját kell tartani. Reggel fél nyolckor tornával indítják a napot. Bár korán kell kelni miatta, meglepő módon azon mindenki részt vesz. „Itt mindent a résztvevők igényeihez alakítunk. Ha elfáradtak és nincs kedvük kirándulni például, akkor kitalálunk valami mást. De nincs zúgolódás, mert akik kimozdulnának mégis, azokat elkíséri egy másik gondozó” – mondja Ébel.
„Tegnap felmentünk az egyik közeli kilátóba, busszal vittek minket, aztán gyalogoltunk. Igaz, hogy segítséggel, szinte négykézláb, de felértem a hegytetőre. Nagyon is megérte felküzdeni magamat, gyönyörű volt a kilátás” – mondja Anna.
„Most nem kell döntéseket hozni, azon töprengeni, vajon jól teszünk-e valamit, vagy sem” – így Erzsébet. „Még a ki nem mondott óhajunkat is kitalálják. Mindig mondom,
a klubot Aranyéletre kellene átkeresztelni, ez a tábor pedig a párja lehetne”
– vágja rá Hilda, miközben fagyasztja a lapot. Kanasztáznak ugyanis. Négy éve iratkozott be a klubba, korábban fel sem merült benne ennek lehetősége, míg egy ismerőse meg nem hívta. „A klubvezetőnk mindennap telefonál, hogy megkérdezze, hogy vagyunk” – teszi hozzá Erzsébet.
„Sikerült beborulnom a sásba”
A napok rengeteg nevetéssel telnek. „Jó itt lenni, mert mindig történik valami. Ha más nem, legalább annyi, hogy beszorulunk a buszülésbe” – mondja Györgyi, majd nevetésben tör ki. „Röhögünk jókat azon is, hogy ki, hogy ügyetlenkedik, de ennek is megvan a varázsa” – egészíti ki Emma. „Tegnap addig rükverceltem a székemmel, hogy sikerült beborulnom a sásba. Nem ijedtem meg, mert puhára estem, de ma lesz a záróbulink, a táncnál majd kiderül, lett-e baj” – mondja aggodalommentesen, miközben könnyezik a szeme a nevetéstől.
„Időnként elszomorodunk a világ dolgain, de mi már nem fogjuk megváltani a világot. Ettől még persze
ott kell segítenünk, ahol tudunk.
A klubunkból néhányan eljárunk szerdánként Iványi Gáborékhoz, segítünk főzni, de a Mikulásgyárnál is önkénteskedtünk” – mondja Hilda.
A táborozás során új barátságok is köttetnek, vagy a meglévők elmélyülhetnek. Bár ez sem megy mindig zökkenőmentesen. „Az asszony nem engedi, hogy a lányokkal barátkozzak, de azért megtáncoltattam őket első este” – mondja széles vigyorral az arcán András. Józseffel dominóznak, közben arról beszélgetünk, a táborozás mindig is jól összekovácsolta az embereket, fiatalokat, idősebbeket egyaránt. Aztán vadabb vizekre evezünk, előkerül a politika, de aztán a nosztalgia is helyet kap az asztalok mellett.
„18 évesen láttam először a Balatont, nászútra mentünk Balatonlellére a férjemmel” – meséli Hilda. Tizenévesen sátortáborozott Siófokon Rozália, sétahajóztak is akkor. „Tegnap este szalonnát sütöttünk, ültünk a tűz körül, és az egyik tag, Józsi gitározott is. Régi zenéket játszott, olyanokat, amik annak idején a sétahajón szóltak. A zene segített emlékezni és 50 évet repültem vissza az időben.”
Erzsébeték nem tehették meg annak idején, hogy elutazzanak. El is érzékenyül, miközben mesél, többünknek könnybe is lábad a szeme miatta.
„Most pótolom be azokat az időket. Akkor annyi mindent nem tudtam megtenni. Itt most olyan, mintha újraélhetném a gyerekkoromat.”
Erre valamennyien bólogatnak, mire a táborvezetőjük megjegyzi: kijavult az idő, kisütött a nap is.
Fotók: Huszár Bogi
