Nemrég valaki azt mondta nekem, hogy szerinte már túl sok programot szervez a Józsefvárosi Önkormányzat Közösségi Részvételi Irodája (KRI), mi szükség van erre? Persze kiderült, csak ritkán jár rájuk, de kezdtem figyelni, milyen események is ezek. Más véleményre jutottam, különösen miután október 26-én elmentem Az én Józsefvárosom történetmesélő est negyedik alkalmára a Népszínház utcába.
Ebben a sorozatban maguk a józsefvárosiak – itt élők, itt dolgozók vagy elszármazottak – mondják el a személyes történetüket közönség előtt. Nem stand-up – bár a kezdeményezés védnöke Litkai Gergely Karinthy-gyűrűs humorista –, legalábbis nem comedy: a sztori lehet vicces, érzelmes, szomorú, megható, drámai, a lényeg, hogy személyes legyen. Nem kell tehetség sem az elmondáshoz, aki nem akar mikrofon mögé állni, annak felolvassák a történetét.
Ez egy egyedülálló sorozat, és amikor ilyeneket szervez a KRI, akkor a legjobb úton jár, hogy visszahozza, megteremtse a helyi közösségi kultúrát. Ez is kultúrmisszió, az érintkezés kultúráját ápolja, egy lokálpatrióta törekvés arra, hogy „kerületi lakosok” helyett jó szomszédokká válhassunk.
Józsefváros még mindig őriz valamit abból az időből, amikor az emberek összejártak, a szomszédok barátok is voltak többnyire, a kereskedők kisegítették egymást, és
jószerivel mindenki ismerte a másikat, mint egy kisvárosban.
Talán szolidárisabbak is voltak, de pont a covid-járvány alatt mutatkozott meg, hogy ma is sokan készek önkéntesen segíteni másokon, és ehhez annyi kellett csak, hogy a KRI vállalja, hogy szervezi a kapcsolatokat, összeköti a szálakat. Most is ez történt, összekötötték a szálakat, és nemcsak élvezetes program született, de az emberi kapcsolatok is erősödtek.
Közösségi kezdeményezések, részvételiség – ezek nem a liberális társadalomelmélet szakszavai, ez a kovász, ami összetart, élővé, fejlődőképessé tesz egy nagyobb közösséget. Úgy gondolom, érdemes ebből a perspektívából nézni a dolgokat, mert ennek mi nem alanyai, hanem szereplői, egy-egy helyi ügy kapcsán főszereplői vagyunk.
Röviden idézzük fel Az én Józsefvárosom előző alkalmait.
A Nem adom fel kávézóban a téma a szerelem volt:
A Lumen kávézóban különféle találkozásokról volt szó:
A Teleki téri piacon többek között a Tangó világát idézték meg:
A mostani, negyedik est a Népszínház utca közepén, a Népszínház (talán még nem végleges) nevű helyen volt, amit a Pneuma Szöv. / Mókusok művészcsoport és KÖME – Kulturális Örökség Menedzserek Egyesülete vett nemrég birtokba. Ők azok, akik egy közeli nyilvános telefonfülkét is örökbe fogadtak, hogy benne kiállításokat rendezzenek.
A Népszínház utca 26. alatti üzlethelyiség (legutoljára festékpatront árusítottak itt) tökéletesen alkalmas kisebb rendezvényekre, kicsit felidézi a régi Tilos az Á (melynek helyén ma a Tilos a tilos van) és a romkocsmák hangulatát, amely a szellemi kalandok helye lesz, ez látszik a szándékokból. Októberben nyitottak a Népsziasztok! helyteremtő fesztivállal.
Az est témája a multikulti Népszínház utca, Népszínháznegyed volt. A kulturális sokszínűség
valóban itt a legerősebb,
mindenféle nemzet jelen van az utcán, van itt török, afrikai, pakisztáni, indiai bolt, fodrász, étterem, az utca népe is vegyes, de már a környék múltja is ilyen volt, hiszen a Teleki tér helyén egykor hatalmas piactér volt, és ezek az utcák szolgálták ki a sokfelől érkező kereskedőket.
A történetek is sokfélék voltak, az előadók is.
Bizsu bácsi az Alföldi utcai átmeneti szállón él, a fiatalságának idejére emlékezett, amikor még lányokat futtatott a Rákóczi téren és keményfiú volt, de közben az is kiderült, hogy a szíve mindig a helyén volt.
Mayer Gábor a Teleki téri kis zsinagóga és a józsefvárosi zsidóság történetét elevenítette fel.
Külsős szerzőnk, Ayhan Gökan maga is multikulti, török és roma származású író, újságíró, szigorú cigány nagymamájára emlékezett, aki a Népszínház utcában árult virágot, s gyerekként tartott tőle, később mélyen a szívébe fogadta.
A kasmíri Zahid Mehmood arról beszélt, hogyan talált otthonra Budapesten, és miért választotta vállalkozásai helyszínének a Népszínház utcát.
Bognár Katalin a Menedék Egyesület munkatársa, 13 éven át dolgoztak a Népszínház utcában. Sok menedékkérőn segítettek, a története pedig egy különleges akcióról szólt. Az irodájuk házának lakója kért tőle segítséget – a gázmelegítőbe kellett Katalinnak életet lehelnie.
Dankovics Rita, Papp Virág és Fejszt Viktor is hozott egy-egy tipikus Népszínház utcai történetet, és legvégül Erőss Gábor alpolgármester is elmondott egyet. Vendégként volt jelen, de annyira fellelkesült, hogy szót kért. Egyébként ezt bárki megtehette, a hangulat ugyanis kifejezetten oldott volt, amit csak fokozott Ágoston Béla izgalmas zenéje.
A házigazda Iváncsik Fanni volt, kedvesen, humorosan vezette az estet. Mindez egyszerre volt profi, de egyúttal egyszerű, családias, szórakoztató és érzelmeket kavaró – jó volt ott lenni.
Képek: Bányay Géza, a nyitóképen Ágoston Béla zenél.
