A címben szereplő idézet Fajó Jánostól származik, aki tizenkét éven át vezette a Józsefvárosi Kiállítótermet 1976 és 1988 között. A helyszínhez eleinte szorosan kapcsolódott a Pesti Műhely nevű neoavantgárd képzőművészeti alkotóközösség is. Művészi szabadságot élveztek, Fajó büszke volt arra, hogy

(Artmagazin, 1995)

Szokatlan tárlatok nyíltak, az 1979-es Zacskókiállításról részletesebben is írtunk, de volt itt székkiállítás, ékszerkiállítás, a Vizuális játékok kiállítás, ahol a világon először mutatták be a Rubik-kockát, és két filmet is forgattak Rubik Ernőről a tévének 1977-ben.

Emlékezetes pillanat volt az 1979 szeptemberében és októberében zajló multipli vásár. A rendezvény több szempontból is figyelemre méltó volt. Egyrészt kísérletet tett arra, hogy felváltsa az akkor még élő nippmániát értékesebb, művészileg igényesebb alkotásokkal. Másrészt demokratizálta a művészetet azzal, hogy megfizethető áron kínált minőségi műtárgyakat. Végül, de nem utolsósorban, hidat képzett a hivatásos és amatőr művészek, valamint a művészet és az ipar között.

A multipli kiállítás és vásár jelentősége túlmutatott önmagán. Nemcsak új típusú műtárgyakat mutatott be, hanem egy új művészetfelfogást is képviselt. Azt sugallta, hogy a művészet nem egyedül a kiváltságosok luxusa, hanem mindennapi életünk része lehet. Ez a gondolat különösen fontos volt egy olyan időszakban – a késő szocialista Magyarországon –, amikor a művészet és a mindennapi élet közötti szakadék gyakran áthidalhatatlannak tűnt.

De mi is az a multipli? A kifejezés sokszorosítást jelent, és olyan műalkotásokra utal, amelyeket ipari technológiával, nagyobb példányszámban állítanak elő. Ez a koncepció szakított azzal a hagyományos felfogással, mely szerint egy műtárgy értékét elsősorban az egyedisége adja. Ehelyett a hangsúly a művészi munkára, a kreatív koncepcióra helyeződött, ami abban az időben forradalmi gondolatnak számított a magyar művészeti életben.

A kiállításon és vásáron bemutatott alkotások széles skálán mozogtak mind anyaghasználat, mind technika tekintetében. A látogatók üvegből, öntvényből, fából és ipari hulladékból készült tárgyakat csodálhattak meg. A művészek változatos technikákat alkalmaztak: szálkásan gyalult lapok, tükörfényesre köszörült felületek, öntött és hajlított formák egyaránt megtalálhatók voltak a kiállított darabok között. A sokszínűség jól tükrözte a korszak művészeti kísérletezésének szellemét és az ipari technológiák művészeti alkalmazásának lehetőségeit.

Az esemény egyik legfontosabb jellemzője az elérhetőség volt. A művek ára háromszáz-nyolcszáz forint között mozgott, ami lehetővé tette, hogy szélesebb közönség számára váljanak hozzáférhetővé minőségi műalkotások. Ez a megközelítés szembement azzal a gyakori gyakorlattal, hogy a művészeti piac elsősorban a tehetős gyűjtőket célozta meg. A szervezők célja az volt, hogy a művészet ne csak egy szűk elit kiváltsága, hanem mindenki számára elérhető kulturális érték legyen.

A sokszorosítottnál silányabb egyedit is többre becsüli természetesen a sznob és akinek a műgyűjtés gyümölcsöző pénzbefektetés csupán – a műkereskedelem jobban jár velük, ám a közművelődés aligha –,

írta az Új Tükör 1979-es szeptemberi száma.

A kiállítás további érdekessége volt, hogy hivatásos és amatőr művészek alkotásai egyaránt helyet kaptak. Ez a döntés azt az elvet tükrözte, hogy nem a művész hivatalos státusza, hanem munkájának minősége a meghatározó. A résztvevők között olyan neves művészek szerepeltek, mint Bak Imre, Deim Pál, Fajó János, Mengyán András és Segesdy György, és az akkoriban még kevésbé ismertek, mint például Ézsiás István, Friedrich Ferenc, Pál Zoltán és Haász István, de emellett esztergályosok, marósok és más szakemberek is lehetőséget kaptak a bemutatkozásra. Ez a fajta nyitottság és inkluzivitás újszerű volt a korabeli magyar művészeti életben.

A multipli koncepció mögött az a gondolat húzódott meg, hogy a modern ember tudatában több geometriai alapelem van jelen, mint elődeiében. Ezért ezek a műszaki formából szerveződő esztétikai tárgyak nemcsak dekorációs célokat szolgáltak, hanem képesek voltak kifejezni a kor emberének lelkületét is. A megközelítés jól illeszkedett a 70-es évek modernista törekvéseihez és a művészet társadalmi szerepének újraértelmezéséhez.

A kiállítás és vásár megszervezésében fontos szerepet játszott a művészek és az ipar együttműködése. Több jelentős gyár, köztük a győri Rába Művek, a Csepel Művek és a Debreceni Műanyaggyár támogatta az alkotások létrehozását, ami jól példázta a művészet és az ipar közötti lehetséges szinergiákat. Ez az együttműködés nemcsak anyagi támogatást jelentett, hanem technológiai és szakmai segítséget is, ami lehetővé tette a művészek számára, hogy olyan anyagokkal és technikákkal dolgozzanak, amelyekhez egyébként nem lett volna hozzáférésük.

A kiállítás két hónapig volt megtekinthető a Józsefvárosi Kiállítóteremben, lehetőséget adva a közönségnek arra, hogy felfedezze és megvásárolja ezeket az egyedi, mégis sokszorosított műalkotásokat.

Az esemény hosszú távú hatása is jelentős volt. Inspirálta a művészeket, hogy új utakat keressenek alkotásaik létrehozására és terjesztésére. Emellett hozzájárult a közönség ízlésének formálásához, és új perspektívákat nyitott meg a művészet értelmezésében. A multipli koncepció sikere azt is megmutatta, hogy van igény az elérhető árú, mégis magas művészi színvonalú alkotásokra.

A korabeli filmhíradó szerint azonban a közönség nem feltétlenül volt elég érett a befogadásra, sokan nem tudtak mit kezdeni a tárgyakkal. Amikor a riporter az egyik látogatót arról kérdezte, elhelyezne-e egy ilyen tárgyat a lakásában, ez a válasz érkezett:

„Hát nem tudom, annyira modern, hogy nem tudom, régi vágású vagyok már, hát nem tudom, hova tudnám tenni. Esetleg valami rekamiéra, kisebb dromóra, szekrényre, nem tudom, nem értek hozzá. Hát talán virág helyett? Gondolom. Nem tudok választ adni rá.”

Ha ön ott volt 1979 őszén, esetleg vásárolt is valamit a multipli vásáron és megosztaná velünk élményeit, írja meg a Facebookon kommentben, vagy írjon nekünk a szerkesztoseg@jozsefvarosujsag.hu címre.