Akciónk megihlető története az Országos Mentőszolgálat szomorú esete volt – Budapest belvárosában egy idős hölgy megbotlott az utcán, elesett, ám senki nem sietett a segítségére. Még akkor sem, amikor egy padra nehézkesen felvonszolta magát és ott ülve szólongatta a járókelőket, kérve őket, hívjanak mentőt.

Arra kértük olvasóinkat, a józsefvárosiakat, segítsenek az itt élő idősebb lakókon, akik magányosan élik napjaikat, és küldjék el történeteiket.

Két történet érkezett eddig a szerkesztőségbe.

Ágnesé az egyik, ezt írta:

Volt egy szomszéd nénim, aki kb. fél éve halt meg 95 évesen. Ugyan nem volt magányos, mert van családja meg volt két gondozónője is, akik hétvége kivételével mindennap jártak hozzá, az egyik délelőtt, ő segített neki a mosakodásban öltözködésben, lement vele vásárolni, sétálni, a másik délután jött, őt a Hitközség küldte (a néni holokauszt-túlélő volt), segített neki minden másban a főzés kivételével, azt maga csinálta.

Hozzá én mindennap átmentem, beszélgettem vele (hisz hároméves korom óta ismertem, bár akkor még a nagyszüleim laktak itt), segítettem neki műszaki dolgokban, sőt figyeltem is rá éjjel (vékony a fal kettőnk közt, minden áthallatszik vice versa), sőt ő is rám… Annyira, hogy a halálát okozó elesésekor is én mentem át éjjel kettőkor segíteni (volt kulcsom hozzá), illetve segítséget hívni (felsegíteni nem tudtam, mivel sérv van a hasamban). Jobb híján, míg vártuk a segítséget (ami a Bodyguard idős távfelügyelete volt, amit szintén a Hitközség biztosított neki), mivel az előszobában feküdt a hideg kövön egy szál hálóingben szegény (3 órán keresztül!), vittem át neki egy takarót, hogy ne fázzon meg, meg szóval tartottam, felhívtam a lányát (mázli, hogy betettem a telefont a köntösöm zsebébe, már én is ágyban voltam, mikor meghallottam, hogy baj van), hogy jöjjön, mert baj történt, meg néhányszor a Bodyguardot is hívtam, hogy mikor jönnek végre…

Akkor láttam őt utoljára, mikor bevitte a mentő a Balesetibe… Három hónap múlva meghalt úgy, hogy a covid miatt nem látogathattam meg, a lánya be sem kísérhette a kórházba és csak néha mehetett be hozzá… Egyedül halt meg szinte a Zsidó Kórházban végül… (Igaziból nem is az esés, hanem a kórházi körülmények okozták a halálát, nem a Baleseti vagy a Zsidó Kórház, hanem a közbülső, az Alsóerdősor utcai, ott teljesen elhanyagolták, szellemileg és testileg is leépült… 95 éves kora ellenére előtte szellemileg teljesen friss volt, olvasott, keresztrejtvényt fejtett, megtanult internetezni a Klubrádió miatt, és beteg sem igen volt.) A lánya a mai napig hálás nekem, hogy mellette voltam és törődtem vele. Én meg szívesen voltam vele, egyrészt mert egy roppant intelligens néni volt, és kedves is, és szerettem hallgatni a történeteit is, másrészt valahogy nekem ez így volt természetes, ezt láttam otthon, hogy az időseket segíteni kell és nem magukra hagyni, meg talán »szakmai ártalom« is nálam… (13 évig dolgoztam a Nyugdíjfolyósító ügyfélszolgálatán 🙂)

Szerbhorváth György kollégánkat is megihlette az eset:

Most, hogy őrültek, pontosabban mentális betegek mászkálnak mindenfelé, rendőrt gyilkolnak, majd rendőrt hívnak halálfélelmükben, a szakemberek szerint is vigyázzunk egymásra, főleg a szomszédokra. Nem azt mondják, hogy ha gyanúsak, egyből hívjunk mentőst, rendőrt, de azt sugallják: az se árthat – ha jól értem a szaktanácsot.

Más se kell a magyarnak, országos hobbi egymás feljelentése, házmester- és postásnemzet lennénk régóta, szomszéd szomszédnak farkasa.

Mondjuk, nekem is van tapasztalatom, igaz, faluról. Mindkét szomszéd meghibbant, a portacsücsökben találták meg a casus bellit. Az egyikre, miután vasvillával támadt ránk, ki is hívtam a szakszerveket, kapott két nagy felest, a yard autójának motorháztetején landolt, aztán injekció is járt neki. Igaz, ez nem most volt, nem is a Józsefvárosban. Amúgy a falusi szomszédokról annyit, hogy ha nincs portavita, az se nem falu, se nem porta, pláne nem szomszéd.

Igaz, a Palotanegyed igazi kultúrkvart. Az első emeleten mi egész jól elvagyunk, nem is oly nehéz. A hatból két lakásban diákok laknak, de ezek a mai fiatalok nem az igaziak, néha ijesztő, hogy milyen rendesek és csendesek. Hat éve lakok itt, a balról szomszéd akkor vette meg a mellettem lévő
lakást, azóta egyszer volt mozgás, vasárnap reggel ütfefúrózott egy mester, erélyes felszólalásomra távozott, úgy négy éve, még a járvány előtt. Aztán van egy cég, azok se sok vizet zavarnak, meg a jobbra szomszéd sem, igaz, ott már pálinkáztam, jut eszembe, már igazán visszaadhatnám a klozetpumpát, bár azt mondták, van nekik még egy.

Kész szerencse, hogy leszámítva valahol a harmadikon a folyton cigiző és mobilozó nőt (talán orosz, de angolul köszönünk), szemben még ott lakik egy idősb házaspár. Ha nem lennének, néha azt hinném, kísértetházban lakom. De ők nem azok, korukhoz képest egészen élnek. Adatvédelmi okokból Mari néninek és Pista bácsinak nevezném őket, és mivel én is túlbillentem az ötvenen, nem mennék bele, hogy nyolcvan vagy kilencven körül járnak, mert mindig frissebbek, pláne reggel, mint én. Pista bácsi művész, egyszer interjút akartam vele csinálni, de szerényen azt mondta, hogy inkább nem, de egy pohár borra bármikor jó vagyok. Mondjuk, amikor megtudta, hogy ilyen-olyan sikeres vizsgát tettem le, egy egész üveggel a kezembe nyomott. A hosszú és nyugodt élet a napi egy-két fehér fröccs, igaz, már tisztán.

Szerintem ők figyelnek rám, és nem fordítva igényelnek szomszédi segítséget. Inkább csak kedvességet, ha be nem is megyek, akkor ablakpartit tartunk, mint anno öreganyámék a bandapadon a ház előtt. Bekönyöklök, ők ilyenkor mindig főznek, mert csak a konyhaablak néz a gangra, amolyan igazi nagyszülős párolódó vöröshagyma illata áramlik ki bentről – azért is van nyitva az ablak. Úgy tűnik, naponta kétszer főznek, aztán eszegetnek, szól a rádió – békebeli hangulat. Villanyt se égetnek nagyon, gondolom, tudják, mi az, hogy válság.

Pista bácsi jár vásárolni a piacra, a boltba, mindennap. A járvány alatt megkérdeztem, ne vásároljak-e be nekik. Nem mondom, hogy felháborodott volna, de annyit mondott: „Isten ments, hát egy kis séta nekem is jár.” Mari néni kevésbé mozog, Pista bácsi hozza a cigijét, szipkába tűzi, úgy szívja, miközben
kavargatja az old timer piros pöttyös fazekat.

Átéltek ők már itt sok mindent, mondjuk 56-ot, és inkább csak egy „hogy vagyunk, hogy vagyunk”-ra vágynak. Ha nincs semmi, kitalálok valamit, hogy hová is megyek, mi a hír. Sok témánk nincs, főleg, hogy politikailag, mint kiderült, egy platformon állunk, csak hát a kormányzat szidása kórusban legalább oly érdektelen, mint a Békemenetben éltetni őket.

A covid alatt ők adtak egyszer kaját nekem, mert befőztek rendesen. Na igen, az a kutya vacsorája lett volna, ha én adok nekik, vagy kész is lesz, vagy nem, és milyen lett volna? Pedig bundás kenyérben jó vagyok, szerintem. Igaz, akinek már vittem, azt mondta, nem kell porig égetni, és mielőtt megjelenek, annyi fokhagymát se kéne enni.

A szomszédaim viszont nem ilyenek. A palotanegyedbeli lakásuk nem semmi – tele festménnyel –, egyedüli bajuk a hülye világgal van, a háborúval, ilyesmivel, ezen én nyilván nem tudok segíteni.

És ugyan én panaszkodásban olykor kifejezetten jó vagyok, szégyelleném kiönteni nekik a lelkemet, nehéz gyerekkoromat ecsetelni (no jó, az épp nem is volt oly nehéz), hányattatott szerelmi életemet elemezni (miközben ők ezer éve boldogságban élnek, vagy nevezzük bármi másnak), vagy arról
értekezni, hogy a munkahelyem szuper, csak amúgy nincs fűtés mostanság.

Én mondom néktek, az utóbbi pár évet látva, lesz még olyan, hogy Pista bácsi hozza utánam a cekkert a piacról, Mari néni meg kidug az ablakon a gangra egy rántottát, mert a pirítást még keverem az odakozmálással.

Ön is segít? Vagy szeretné, ha segítenének önön? Tud ilyen jó példát? Ossza meg velünk a szerkesztoseg@jozsefvarosujsag.hu e-mail-címre, és megjelentetjük!