A Vajda iskolában 30 éve tanít, munkájáért több ízben elismerték. Honnan ez a lendület?
Elsődleges szempont a gyerekek szeretete. Azt vallom, minden gyerekkel meg lehet találni a hangot, és mindenkit a maga szintjén kell kezelni. Most már csak sportosztályosokat tanítok, korábban általános tantervű osztályban is voltam osztályfőnök. Ott volt egy lány, aki megbukott testnevelésből és az én osztályomba került. Egy idő után hozott felszerelést, részt vett az órákon, év végén pedig négyessel zárt. Nem mindenkinél az országos bajnoki cím a cél. Valakinél annyit kell elérni, hogy szeressen mozogni.
Változott a tanításhoz és a gyerekekhez való hozzáállása a 3 évtized alatt?
Megvannak a berögződött rigolyák, és részint jó, hogy azok megmaradtak, de új szemléletre is szükség van. Az általános és zenei osztályokban már legalább 15 éve bevezettük a játékközpontú testnevelés oktatást, akkoriban jelent meg a szakirodalomban. A mindennapos játék és sportfoglalkozás segít a deviancia kezelésében. Áttértünk arra, hogy sokkal
játékosabban tanítsuk meg az alapvető mozgásformákat,
egyébként pedig arra törekedtünk, hogy játsszanak, egyáltalán, szeressenek meg játszani a gyerekek.
A mostani osztályom hetedikes. Szaltót ugranak, a középiskolás gyűrűn végezhető anyagot is tudják már a gyerekek. Eszméletlen ügyesek voltak elsősként is, ám amikor bejöttek az első órákra, azt vettem észre, 2 perc után elvesztették az érdeklődésüket. Teljesen meg kellett változtatnom az óraszemléletemet és óratartásomat. Korábban ugyanazt a feladatsort sokáig gyakoroltattam. Náluk ez nem működött. Kitapasztaltam, csak úgy tudunk hatékonyan dolgozni, ha ugyanazt a mozgásformát legalább 6-8 eltérő feladatban adom meg.
Mit ért a régi rigolyák alatt?
Ilyen például a szertorna. Sok iskolában kivennék a tanmenetből, mert a gyerekek utálják. Szerintem pedagógusfüggő, hogyan viszonyulnak hozzá. Ha lelkesedéssel tanítom, partnerekké válnak.
A szekrényugrásnál sem várom el, hogy mindenki ugyanazt tudja. Nem kell mindenkinek hosszában fejen átfordulást csinálnia. Az a lényeg, hogy mindenki gyakoroljon, de a saját szintjén. Nem hasonlítom össze a legjobbat a leggyengébbel, nem mondom neki, hogy bezzeg a másiknak megy. Azt nézem,
honnan hová jut el,
és közben segítem. Ehhez türelem kell.
Hogyan sikerül fenntartani a sport iránti kedvét egy gyereknek, különösen akkor, ha nem versenyző alkat?
Nem kell feltétlenül versenyzői ambíció. A sportiskola első 4 éve arról szól, hogy az alapokat elsajátítsa a gyerek a mozgáskoordináció, az állóképesség, a gyorsaság és az ügyesség területén, hogy majd ötödik osztálytól — a kötelező sportágválasztást követően — képes legyen élsportolóvá válni.
Sokuknak gyakran ki kell lépniük a komfortzónájukból, amit nem szívesen tesznek meg. Testnevelésórán viszont segítünk átlépni ezt a határt. Amikor valaki rájön, hogy képes teljesíteni egy feladatot, amelyről korábban azt hitte, meghaladja a képességeit, az valódi sikerélményt ad.
Ha jó eredményt érnek el, megveregetjük a vállukat. Ha nem nyernek, akkor is kiemeljük azt, amiben jók voltak, és elmondjuk, miben kell javítani.
Mire törekszenek a sporttagozatban?
Általános képzést adunk a tagozaton, az edzések délután vannak. A floorball a zászlóshajó, de emellett van foci, szivacskézilabda és sakk is. Az edzések mellett tartunk házibajnokságokat és versenyekre visszük a gyerekeket. Azon igyekszünk, hogy minél többet mozogjanak, de épp annyit, amennyit elbírnak. Tavaly minden bajnokságot megnyertek a fiúk: 14 országos bajnoki címet szereztünk floorballban, a lányok is valahányszor a dobogón álltak. Ilyen sikeres évünk még soha nem volt.
Az iskolavezetés és a kollégák támogatását is élvezzük, nem teszik szóvá, ha ismét versenyre megyünk. Az iskola jó hírét pedig az hozza, hogy a sportosztályosok eredményeket érnek el. Máskülönben azt gondolom, az utánpótlássportban nem az a fontos elsősorban, hogy eredményt érjünk el, hanem hogy
fejlődjön a gyerek.
Aztán a kettő majd összeér.
A gyerekeket inkább a versenyeredmények hajtják, vagy a közösségi élmény a meghatározó számukra?
Korosztályfüggő. A kicsiknél az éremnek van nagyobb jelentősége, az eredmény számít. A nagyobbaknál már erősebb az önmagukkal szembeni elvárás. Az osztályomba járók nem szoktak túl sűrűn kikapni, nehezen viselik a vereséget, nincsenek hozzászokva. Hetedikesként országos döntőt nyertek a nyolcadikosok korosztályában, a tizedikesek budapesti döntőjén pedig harmadikok lettek floorballban. Most még erősebb mezőnybe neveztem őket. Tizenkettedikesekkel fognak játszani, akik vélhetően elverik őket.
Az edzéseken a légkör is formálja a gyerekeket: a nagyobbak visszajárnak, segítik, tanítják a kisebbeket, így természetessé válik számukra a fejlődés, a felelősség és a teljesítmény. Olyan közegben nőnek fel, ahol jó edzeni, jó csapatban lenni, és a siker a közös munka eredménye.
Mit tapasztal, milyen hatással van a (verseny)sport a gyerekek személyiségfejlődésére, mit tanulnak meg a csapatjátékon és a kitartáson kívül?
Magyarázom a gyerekeknek és a szülőknek is, hogy a nyolcadikos felvételi is egy verseny lesz. Minél több versenyrutinja van valakinek, annál jobban tudja kezelni ezeket a helyzeteket, annál kevésbé ront az izgalom a teljesítményén, annál jobban tud összpontosítani.
Fontos, hogy a versenyek révén megtanulnak veszíteni, fejlődik a kudarctűrő képességük is. A nagybetűs életben sem sikerül minden. Előfordulhat, hogy hiába dolgoznak jól, nem jár érte elismerés vagy köszönet. Lesz olyan is, amikor valaki jobb lesz náluk, attól még meg lehet szorítani a kezét, és gratulálni lehet neki.
Ugyanakkor megtanulják beosztani az idejüket a gyerekek. Ha nekem nem volt edzésem, csak úgy elszöszöltem a délutánt, és nem tanultam semmit. Idővel kapisgálják, edzés előtt meg kell tanulni a leckét, mert utána már fáradtak lesznek hozzá. Persze segítjük őket abban, hogyan
alakítsanak ki rendszert a napjaikban.
A sporton keresztül könnyebb a gyerekeket az egészséges életmód irányába terelni?
A sportosztályban külön foglalkoznak sportegészségtannal. A helyes táplálkozásról sokkal előbb tanulnak, mint ahogyan az a biológia órán előkerül. Hamar megértik, hogy a teljesítményhez megfelelő étkezés, kellő tápanyag szükséges. Már a kicsik is kívülről fújják, mi a regeneráció. Meccsek után figyelnek a pótlásra, tudják, miért fontos enni és inni. Azonban még náluk sem mindig ideális a helyzet. Köztük is van olyan gyerek, akinek nem tehetősek a szülei, és úgy érkezik edzésre vagy órára, hogy nincs nála ennivaló. Ilyenkor leküldöm a konyhára, és szólok a konyhás néniknek, hogy adjanak neki egy szendvicset. Mindig előkerül valami tartalék, megkennek egy kenyeret. Ez persze messze van az ideális táplálkozástól, de legalább nem marad éhes a gyerek.
A nem sportosztályos gyerekeknél nehezebb a dolgunk. Programokkal, egészségnapokkal, közös salátakészítéssel igyekszünk formálni a szemléletüket, de ha a családi környezet nem támogatja azt, és a szülők a McDonald’sban esznek, az iskola törekvése önmagában kevés.
Van egy harmadikos osztályunk, amiben a gyerekek többsége rossz anyagi helyzetű. Betétdíjas üvegeket gyűjtünk nekik, ők pedig elmennek, közösen visszaváltják, és zöldséget, gyümölcsöt vesznek, aztán gyümölcstálat, salátát készítenek, és együtt megeszik. Nem nagy dolog, mégis
mutat egy másik mintát.
Melyik lehet az igazi siker, egy bajnoki cím, vagy ha egy diákja felnőttként is sportol?
Álszerény lennék, ha azt mondanám, nem érdekel az országos bajnoki cím, mert igenis érdekel. Szeretem, ahogyan a srácok örülnek egy-egy győzelem után. Örömmel tölt el az is, ha látom, hogy felnőttként sikereket érnek el. Az U19-es floorball lányválogatott kijutott a világbajnokságra. Hét tanítványom szerepel benne. Az egyik volt tanítványom visszajött az iskolába tanítani, egy másik jelentkezett a Testnevelési Egyetem floorball edzői szakára, ahol én fogom tanítani. Ez mind nagyon jó érzés.
Fotók: Karancsi-Albert Rudolf
