Mi másnap kerestük meg Maszlag Istvánné Ica nénit, hogy meséljen az életéről. A Bródy Sándor utcai szépen karbantartott társasházban nincs lift, magasak az emeletek, a harmadikra már kifulladva érkeztem, az első kérdésem az volt, hogyan bírja ezt? Csak nevetett, ő mindig gyalog járt, neki nem megerőltető még ennyi lépcsőzés.
Filigrán, ősz, mosolygós asszony Maszlag Istvánné, a kor nemigen látszik rajta, fürgén mozog, gond nélkül hajol le az ajtóba beakadt szőnyeget megigazítani. Genetika, mondja, de a beszélgetésünkből kiderül,
a fiatalság inkább a lélekből fakad.
Szobájának egyik falát gobelin-képek borítják, ezek hímzése az egyik hobbija. Türelem, szépérzék és jó szem kell hozzá. Mutatja a különböző technikákat és a kedvenc képeit is, Szinyei Lilaruhás nője két változatban is megvan, hosszan elemzi, melyik lila is az igazi, mert a nyomatokon gyakran nem az eredeti látszik. Neki a képek kihímzése intellektuális utazás is a képzőművészet és a történelem világába.
A szomszédok szervezkedtek
Az előző napon a kis szobát megtöltötték a szomszédok. Nagyon jóban van velük, de nem sejtette, mire készülnek. Este hétkor bekopogtak, s akkor látta, hogy a lépcsőházat lufikkal díszítették, és ott gyülekeznek az ajtaja előtt. Felköszöntötték, hoztak mindenféle finomságot, és igazi parti vette kezdetét.
A születésnapi szervezés motorja egy fiatal szomszéd, Pálmai L. Ákos volt, aki mindent megtett azért, hogy emlékezetes legyen ez a születésnap. A meglepetésvendég a polgármester volt, akinek kedves szavakkal ajánlotta a figyelmébe Ica nénit: „Nagyon cuki, energikus asszony. Ica mami nagyon sokat tett a közösségért. Mindig mindenkinek szívesen segített, sőt segít most is, ugyanis nem egy otthonülő, megfásult asszony.”
Pikó András a Facebookon így emlékezett vissza a születésnapra: „Igazi megtiszteltetés, hogy Könczöl Dávid képviselővel együtt felköszönthettük Ica nénit a születésnapján. Isten éltesse őt még sok-sok évig!”
Egyébként nem szoktak összejárni, de „mindenkivel jóban vagyok: hogy van, mi újság van, ha jön hazafelé, netán megázott, van-e valami gondja, tudok-e valamit segíteni? Szeretem az összes szomszédomat”, mondja. De nem pletykás, ezért nem összejárós, teszi hozzá.
Szerette a betegeit
A szoba másik falán egy tablót látok. A nővérképző végzős évfolyama 1966-ban, mondja. Ica néni Sárváron nőtt fel, de a nővérképző elvégzése óta budapesti, sőt józsefvárosi. A nővérképző a Szentkirályi utcában volt, és sok-sok évet töltött a Vas utcai Balassa János Kórházban, aminek elődje a háború előtti híres Pajor-szanatórium volt. A Balassa kórház önálló intézmény volt, 1996-ig működött – „az utolsó pillanatig itt dolgoztam” –, volt belgyógyászata, sebészete, nőgyógyászata és izotóp laborja, ahol pajzsmirigybetegeket gyógyítottak. Ica néni Policzer Mihály főorvos mellett kezdett dolgozni, aki a jód-izotópos vizsgálat és terápia szakértője volt. (Az Orvosi Hetilap 1960-as 6. számának 241. oldalán olvasható Policzer doktor cikke erről Mikor célszerű J131 izotóp vizsgálatot végezni a pajzsmirigy
diagnosztikában címmel, érdekes ma is.)
Pályájának döntő részében az izotópokkal dolgozott Ica néni, a Balassa Kórház bezárása után a Rókus Kórházba költözött a részleg. Nem volt veszélytelen munka, amit az is jelez, hogy korkedvezménnyel mehetett nyugdíjba. Mondjuk ő
ugyanúgy dolgozott tovább egészen 83 éves koráig,
az utolsó évtizedekben persze már nem izotópokkal, hanem rendelői asszisztensként. „De már nem foglalhatok le egy helyet, amikor itt vannak a fiatalok”, indokolja, mi okból hagyta abba a munkát.
A sugárzó anyaggal végzett munka nagy figyelmet és óvatosságot igényelt, „mint a röntgeneseknél, nálunk is mindig volt dóziméter”, akit túl nagy terhelést ért, azt egy időre szabadságolták. Az izotóplaboratóriumban, aminek ólomfala volt, csak ólomkötényben lehetett dolgozni.
A régi kolléganőivel rendszeresen találkozik, megvendégeli őket egyszer egy hónapban otthon, de „legutóbb az Üllői úti Bécsiszelet vendégőben buliztunk, eredetileg tízen voltunk, mára nyolcan maradtunk”. Kérdezem, nem túl drága nyugdíjasként egy ilyen kiruccanás? „Nem kerestem sokat, de
nem kávéztam, nem dohányoztam, nem ittam, nem vertem el a pénzt, így jut arra, ami fontos nekem.”
Talán a bőre frissességét is annak köszönheti, hogy nem élt ilyen élvezetekkel, vetem fel.
Amire költött, az az utazás volt. „Bejártam a Baltikumot, Kárpátalján is voltam nem egyszer, nem kétszer, Erdélyben is. Mások Párizsba, meg Londonba kívánkoznak, én Törökországba, Görögországba jártam, Marokkóban is voltam. A keleties világ érdekessége vonzott.”
Nem a múltban él
Kérdezem a családról: férjét korán elvesztette, nem ment máshoz, de sohasem érezte magát egyedül. „Mindig megvolt az emberi kapcsolat az életemben, szerettem a betegeket is.”
„S milyen volt a szülői ház, milyen gyermekkora volt?”, kérdezem, szeretném megérteni, honnan jön Ica néni lelki megalapozottsága.
Sárváron éltek, szülei gazdálkodtak, ő is sokat dolgozott a földeken. Van egy öccse, 88 éves, ő Sárváron lakik, le-lejár hozzá látogatóba. Ő is józan ember, mint a szüleik voltak, náluk nem volt italozás. A Rába mellett nőttek fel, de Ica néni azt mondja, fél a víztől.
„A tengerbe belemegyek, de a Rába szeszélyes és vad.
Minden évben megszedte a halottjait.” Akkoriban Szombathely környékén katonaság volt, és néha kimentek táborozni az erdőkbe, s volt, hogy öt kiskatona beleveszett a Rábába, meséli.
A háború szörnyűségét tízévesen tapasztalta meg. Sárvár útba esett a visszavonuló németeknek, nyomukban pedig jöttek az oroszok, akkor látott először halottat is. „Amikor mentünk a mezőbe, ott feküdt két katona. Nem volt csizma a lábukon, a ruhát is lehúzták róluk, csak egy alsónemű volt rajtuk. A felnőttek azt mondták, magyar katonák. De láttam én orosz katonát is meghalva.”
A legborzasztóbb azonban az volt, amikor egy Szlovéniából dolgozni átjáró 18 éves fiút lőttek agyon a szeme láttára az oroszok. Az büszkén mondta az orosz katonának, hogy ő jugoszláv, hogy Tito mellett áll, a katona nem hitt neki,
„keresztülment rajta a golyó minden fölszólítás nélkül”.
De az orosz katona nem nyugodott. „Megvárta, amíg a fiú teste megmerevedik, majd az autóval rájárt a lábára, és a merev ember fölállt. Gondolhatja, hogy én ezt gyerekként láttam. Még most is meg tudnám mutatni azt a helyet, ahol agyonlőtte.”
Kísérti ez ma is, álmában nem jön elő? „Nem, nem, egyébként sem vagyok az a remegős fajta.” Talán akkor érlelődött meg benne, hogy segítenie kell az embereknek? „Azt nem tudom. De a háború olyan értelmetlen.”
Hogy nem ijedős, az is jelzi, hogy soha nem félt a józsefvárosi éjszakában. Pedig 30-50 éve ez még az igazi nyócker volt, különösen a Rákóczi tér, amit kurvák és stricik uraltak. „Hétkor volt a váltás a kórházban. Nyár volt, lenge ruhában, magas sarkú cipőben vártam a villamosra, egyszer csak odacsapódik mellém valaki. Azt mondja nekem, meghívhatom egy konyakra? Én erre megpördültem, és olyan csúnyát mondtam neki, voltál te már va…ba rúgva? A lányok másnap röhögtek rajtam, mert én soha nem káromkodtam addig, a családban sem volt ez divat.”
Búcsúzáskor még előkerülnek helyi témák. Gyalogosként főleg az tetszik neki, hogy végre jobban el lehet férni a járdán. „Itt a többségnek nincs autója, a házban is alig van. A belvárosban egyszerűen nem lehet hova rakni a sok autót”, mondja.
Fotók: Pálmai L. Ákos
