Csalódni akart másban is, nemcsak önmagában. Hangulati görbéje az utóbbi hetekben, hónapokban folyamatos mélyrepülésben volt. Lyukas fazék, feneketlen kút, disznók elé szórt maréknyi igazgöngy, félig üres pohár ésatöbbi. Ha dicsérték, szégyellte magát, hogy már megint nem vették észre a nyilvánvalót: nem ért semmihez, civil munkájához legkevésbé, és amikor egy bájos kollégája azt találta neki mondani egy hosszúhétvégi csapatépítő összejövetelen, hogy ő bizony az életét is nyugodtan rábízná, mert annyira lelkiismeretesen látja el a feladatait, neki úgy összeszorult a gyomra, hogy a szemét is be kellett csuknia egy pillanatra. Megint elhitette másokkal, hogy ért valamihez. Felgyulladt a vészvillogó. Ez most megint az a lehetetlenség, ami miatt képtelen átadni magát bárkinek és bárminek. Egyszerre akarni és nem akarni csalódást okozni. Nyelvtanilag pongyola, gyakorlatilag kivitelezhetetlen állapot. Ráadásul hogy az istenbe’ tudná mindezt rendesen megírni. Mert írni persze a civil munkája mellett is vágyott.
Eredetileg az volt a cél, hogy a terjedelmet ellenőrizze, ahhoz igazodjon ő is. Hetek óta nem bírta megírni tisztességesen azt a városligeti reggelt, amiről pedig olyan ígéretes jegyzeteket készített. Az utóbbi napokban sokat járkált egy létező patikusnő után is, remélve, hogy tud belőle írni legalább egy verset. A patikusnőt évekig csak a pult mögött és hosszú fehér köpenyben látta, majd amikor a nő teljesen váratlanul kifordult elé a szolgálati ajtón rövidnadrágban, képtelen volt elengedni ezt az erős képet. A patikusnő tényleg minden munkanap után rövidnadrágban indult hazafelé. Valamiért azt gondolta, jó terjedelmi etalon lesz a másik író prózaverse a saját, akkor még nyilvánvalóan és előreláthatóan silánynak gondolt szövegének a megírásához, de a karakterszám ellenőrzése és az első elolvasott bekezdés után az a meglepő érzés fogta el, mintha már most a saját korábbi elrontott írását olvasta volna. A csalódás utáni vágyat újabb követte: kijavítani azt a vacakot mindenáron.
Már első olvasásra is szembeötlő túlírások és fogalomtévesztések voltak benne, pedig még nem tudta, mire fut ki a dolog. A csattanó ismerete nélkül is nyilvánvaló volt, hogy a mulcssziget szót nemcsak kimondani bajos, de leírva is baromi hülyén fest. Egy kistányérnyi felületen kopaszodó férfi puhafedeles Tarzant olvas a padon, a kis csivavája ott ül mellette szintén a padon (szóismétlés) egy Julius K9-es hámban (felesleges részlet), közben egy apuka hangosan kurvaanyázva rángatja maga után a síró gyereket, majd amikor kiderül, hogy csak a nagy játszóteret keresik, és a prózai én útbaigazítja őket, a férfi is és a kisfiú is kezesbáránnyá válik egy szempillantás alatt. Se a kezesbárány, se a szempillantás szavakat nem érezte helyénvalónak. A kurvaanyázva kifejezetten irritálta. Minek egy felesleges és öncélú magánhangzótorlódás, ráadásul épp egy helyzetleíró mondat kellős közepébe belekúrva. A nagyjátszótér meg egyébként is olyan hatalmas, hogy egyszerűen nem lehet nem észrevenni, akárhonnan is közelít az ember. A kedvenc író ebben a tizenkettes méretű Times New Roman gondolatfolyamban kifejezetten kiábrándítónak tűnt.
Egyre bátrabb lett. Először csak a kurvaanyázvá-t írta át zokogvá-ra. Aztán a kisfiú kislány lett, és nem raccsolt, hanem selypített, majd azt találta ki, hogy a kutya valójában egy elvarázsolt logopédus, akivel a gazdája azért jár minden nap kétszer pont ugyanahhoz a patika melletti padhoz, mert a kutya nem hajlandó máshol elvégezni a dolgát. Nem volt már szükség se a röhejes feliratú hámra, se a puhafedeles Tarzan utánnyomásra, kihúzott minden felesleges részletet. A kopaszodást azért benne hagyta. A kutya szerinte inkább élete beszédhibás és kiskorú hercegnőjét várja, aki végre feloldja az átkot. Egy világot vitt magával mindenfelé az a kutya, az ő saját kis koholt világát, amiben beszélni ugyan nem, minden mást viszont tudott csinálni. Isten látja lelkét, a mágikus realizmus működött. A kutya jellemével kicsit küszködött, de könnyedén meg tudta írni a kislányt, hozzá jó arányérzékkel árnyalta a gazda pozitív és negatív tulajdonságait, és még azt a patikusnőt is úgy tudta beleírni a történetbe, hogy egyáltalán nem érződött: őt valami egészen más írás egészen más mellékszereplőjének szánta. Egyszerre értelmet kapott minden csapatépítős jegyzet. A közvetlen felettese ideges hajvégrágása, amit csak akkor csinált, amikor azt hitte, hogy senki sem látja, tökéletesen illett a titokban meglesett patikusnőre.
A történet kis csavarral és nagy meglepetéssel zárult, ami önmagát is meglepte. Úgy volt kiszámíthatatlan, hogy sokadik elolvasásra is egyértelmű volt: nem végződhet másképp. Most már meggyőződéssel érezte azt, amit amúgy soha nem mert volna hangosan kimondani: hogy a kollégája nyugodtan rábízhatja az életét. Az írást végül nem küldte be sehová. Bár váratlanul érte őt is, de sikerült. A csalódás végre működött.
Szaniszló Judit
Nyitókép: Pixabay.hu