Másfél hete elkezdtem írni egy megható történetet arról, hogy a kilencvenes évek végén a Baross utcában lakott az a legjobb barátnőm, akihez akkoriban pénteken és szombaton éjjelente körülbelül fél tizenegykor indultam el a Teréz körútról görkorcsolyával, hogy aztán még közösen, flitteres pólóban és csillámporos csalfa vak egyetemista reményekkel telve, VHS-ről operettslágereket hallgatva kitaláljuk a többiekre várva, hová és milyen célból menjünk el szétcsapni magunkat a diétás kólával és mikróban robbantott popcornnal bemelegített csóró egyetemista budapesti éjszakába, és hogy az a barátnőm két éve halott, egy éve pedig az anyja és az apja is utána haltak, tehát gyakorlatilag bármit írhatnék most már róla, nem lenne, aki kijavíthatna.

Mindez hat nappal ezelőtt éppen akkor jutott ismét eszembe, amikor rugalmas időbeosztással végezhető munkám során egy Baross utcai lottózó előtt sunyiban próbáltam meg lefotózni egy talpig ocelotmintába öltözött, kiváló stílusérzékkel megáldott, hetvenes évei közepén járó hölgyet, aki bár úgy tűnt, nagyon el van varázsolva, egy váratlan pillanatban mégis olyan rátartian nézett bele a telefonom lencséjébe, hogy végül elszégyelltem magam, és meg sem próbáltam úgy csinálni, mintha nem őt fotóznám, így ez a fotó messze a legjobb fotó lett azok közül, amelyeket a hetvenes éveik közepén járó, feltehetően nyugdíjas hölgyekről az elmúlt két év alatt a belvárosban a mobiltelefonommal készítettem.

Négy napja az a fiatalkori szerelmem is megfordult a fejemben háromnál több pillanatra, aki végighazudta nekem a már emlegetett kilencvenes évek végét – többek között azzal, hogy a legjobb barátja a Baross utcai sebészeti klinikán fekszik zúzott koponyával, és ha nem viszek be neki készpénzben tizenkétezer forintot az első emeleti váróba nagyjából azon nyomban, akkor a zúzott koponyájú legjobb baráttal nem is tudom, milyen szörnyűségek fognak még történni, és persze soha – sem előtte, sem utána – nem találkoztam a legjobb baráttal, és a fiatalkori szerelmemet is ekkor láttam körülbelül utoljára.

Tegnapelőtt este készítettem egy ígéretesnek és hatásosnak tűnő, vagy legalábbis annak szánt jegyzetet a telefonomba arról, hogy az a hangosan káromkodó nő, aki széles gesztusokkal, bosszankodva kukáz ki egy súlyos asztali számítógépet a PAPÍR feliratú műanyag kukából, hogy helyet csináljon annak a nagy papírszatyornyi papírnak, amivel úgy egyensúlyoz közben, hogy ne borítsa ki a földre az egészet – persze kiborítja –, ráadásul a kutyáját is próbálja nyugodtan leültetni, mert eredetileg sétálni indultak el a szemétlevitel előtt, és nem igaz, hogy ezek az istenverte lakók még a szelektív hulladékgyűjtésre sem képesek, és elmegy a pébe minden ká szomszéd, aki arra panaszkodik, hogy nincs elég kuka, miközben nem és nem és nem képes egyik se belenyomni kicsit jobban a maga hanyagul eleve csak félig megpakolt szemeteszsákját, pedig akkor pont kétszer ennyi szemét férne bele minden szájbabézett általános kukába, kiabálja, tehát hogy az a hangosan káromkodó nő, mit tagadjam, kedden este sötétedés után nem sokkal én magam vagyok.

A fiatalkori szerelmemről, a Baross utcáról, és a félig tele, félig üres szelektív és nem szelektív kukákról csütörtökön eszembe jutott a többi, már nem is annyira fiatalkori szerelmem, valamint számos elfelejtett nevű józsefvárosi és nem józsefvárosi utca, egy, a Harminckettesek terén kihányt háromgombócos fagyi, két, önmagát sajnos be nem teljesítő, valamint egy, önmagát sajnos beteljesítő Baross téri jóslat, egy terézvárosi kaland, ami tényleg csak kis híján nem lett végül józsefvárosi, a Keleti Pályaudvar régi jegypénztáraihoz vezető alsó lépcsősora, ahol ki tudja, hányszor estem hasra az elmúlt huszonöt évben bőrönddel és anélkül, és amely grandiózus lépcsőnek az eltűnéséről a legjobb barátnőm már soha nem tudom értesíteni, és amikor eszembe jutott minden olyan apróságnak tűnő tárcatéma, amit szerettem volna megírni, és explicit módon felhívni a figyelmet a kukáknál emlegetett káélet végességére és kicsinyes grandiózusságára, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, mert ki tudja, meddig húzhatod, mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, na abban, pont abban a kibogozhatatlan és végeláthatatlan pillanatban kitört az istenverte háború.

Nyitókép: Huszár Boglárka