Rózsa nyolcévesen kezdett zongorázni a józsefvárosi Vándor Sándor Zeneiskolában. Mivel az előírt zongoratananyagot túl könnyűnek találta, ezért korosztályát nehézségben jóval meghaladó darabokat tanult meg egyedül. Egy nap az édesapja tanácsára, hogy tanuljon a zongora mellett másik hangszert is, felkereste a zeneiskola igazgatóját, hogy fuvolázni vagy hárfázni is szeretne. Egyik hangszernek sem volt tanára akkor, az igazgató a cimbalmot ajánlotta fel azonnali lehetőségként. Rózsa elszontyolodott, mert halvány sejtelme sem volt, miféle hangszer. Az apja vigasztalta, jó hangszer az! Másnap meg is ajándékozta egy rissz-rossz kis cimbalommal, de cimbalom volt! Alig állt a lábán, félő volt, egyszer csak összerogy. A következő héten megvolt az első órája.
A Bartók Konzervatóriumban Szakály Ágnes lett a mestere, vele másodéves korában debütált a velencei La Fenice Operaházban, ahol egy hónapig vendégszerepeltek. Ekkor alakult meg cimbalomduójuk, s 13 év alatt több lemezük és rádiófelvételük készült. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolát Szeverényi Ilona vezetése alatt végezte el, itt 1993-ban cimbalomtanári és kamaraművészi diplomát szerzett. Édesapja bölcs tanácsa vezette arra – bár mindig a komolyzene állt legközelebb a szívéhez –, hogy más stílusokkal is megismerkedjen: magyar és balkáni népzenét, világzenét, kávéházi cigányzenét is tanult id. Lukács Miklóstól, Horváth Rudolftól és Balogh Kálmántól, akivel azóta már duópartnerek.
Cimbalomművészként szólókoncerteket ad, főleg Bach-művek vannak a repertoárján. Pályafutása alatt a legnagyobb magyar szimfonikus zenekarokkal játszhatott, így az akkori Állami Hangversenyzenekarral, a Rádiózenekarral, a Fesztiválzenekarral, valamint több külföldi zenekarral is koncertezett.
Muzsikus családban született. Apai nagyapja 36. Rácz Laci zenekarában volt bőgős. Apjának testvére, Farkas Árpád az Ostende Kávéház gyerekprímása volt, együtt muzsikált a fiatal Boross Lajossal. Rózsa egy fájdalmasan szép történetet osztott meg vele kapcsolatosan. „Apukám kisgyerekként a szintén még pici testvérével, Árpikával együtt tanult hegedülni. Árpika csodálatos tehetség volt, felnőttek között nyert hegedűversenyt, az Ostende Kávéház reklámprímása volt. Sokan mondták, hogy a kisöccse, az én apukám is óriási tehetség, ha megnő, ő is ugyanolyan híres lesz, mint a bátyja.”
„Sajnos Árpikának gyógyíthatatlan szívbetegsége volt. Egy gazdag külföldi örökbe akarta fogadni, hogy nyugaton gyógyíttathassa. Nagyapám nem mondott le a fiáról, és az akkori újságok címlapon hozták: »A magyar cigány nem adja el a fiát!« Sajnos Árpika 14 évesen elhunyt. Mikor pár nap múlva apukám otthon elővette a hegedűjét, hogy gyakoroljon, nagyapám kiverte a kezéből a hangszert: »Ebben a házban többé nem szólhat zene!« …”
„Így apukám hivatalosan nem lett zenész, de az egyik legtehetségesebb muzsikus volt, akit ismertem. Bár házmester volt, akármilyen hangszer került a kezébe (a fúvósokon kívül), pár percen belül hallás után bármit eljátszott. Zongorázott, hegedült, brácsázott, csellózott nótákat, régi slágereket, és még az általam tanult klasszikus darabokat is eljátszotta!”
„Konzis voltam, amikor végre vett magának »szerelemből« egy rozoga hegedűt, amin jókedvében fül után játszogatott. Egyszer épp Bach egyik hegedűpartitájának Sarabande tételét gyakoroltam otthon. Többszólamú, tele akkordokkal, nehéz mű. Szünetet tartva kimentem a konyhába eszegetni, és egyszer csak hallom a nappaliból Bach Sarabandját hegedűn! Szaladtam a szobába, ahol apukám játszotta a tanult komolyzenészek számára sem egyszerű darabot. Döbbenten kérdeztem: »Apu, mit csinálsz?!« »Miért, nem így van, gyerekem?« – kérdezte. Én továbbra is döbbenten mondtam: »De, így van, hát épp ez az…«”
Nyitókép: Raffay Zsófi. Szövegközi képek: Mile Máté.
