Első nap az óvodában. Nem emlékszem rá pontosan. Azt végképp nem tudom, milyen napra esett, mert abban az időben minden nap pont mindig ugyanarra a napra esett: aznapra. Nem vagyok benne biztos, hogy az a hisztéria, ami egyszer – vagy talán többször, de én konkrétan csak erre az egyre emlékszem – az óvodában elkapott, az valóban az első óvodai napon történt. Abban az emlékképemben benne van minden, ami az erről szóló filmekben, regényekben, novellákban, posztokban és mémekben benne szokott lenni. Így tulajdonképpen egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy a privát emlékképem ez, és nem valami kollektív tudat közhelygyűjteménye: én visítok, az óvónő fogja az egyik karomat, én a másik karommal anyám csuklójába kapaszkodom, térdnél úgy rogyasztok, mint a rutinos kötélhúzók, aztán már én magam vagyok a kötél, szét fogok gerincnél szakadni, és úgy érzem, mindenki cserben akar hagyni. Az óramutató fenyegetően jár, anyám szíve egyszerre szakad meg értem, és aggódik a munkahelyi késés miatt, az óvónő egyszerre empatikus és türelmetlen, én meg egyszerűen csak vagyok. De nem tudok lenni. Itt legalábbis biztosan nem. Igen, akkor, ha lett volna szavam ilyesmi életérzésre, bizonyára így mondtam volna: nem tudok itt lenni, és nem is szeretnék, kérlek, hagyjatok. Nem mondtam, nem hagytak. Megszoktam, megszerettem – ennél több szóval kár is leírni két ilyen egyszerűen leírható érzést. Minden óvodai emlékem csupa kellemes dolog. Egy rossz szavam nem lehet a pihenőszoba édeskés szagú, áporodott levegőjére, a sarokban burjánzó páfrányok kipárolgásaira, a horpadt műanyag építőkockák betüremkedéseire és Ica néni áttetsző fehér munkaruházatának, alatta pedig a felsejlő bugyivonalnak látványára. Az időt a helyén kezeltem: nem kezeltem sehogy.
Minden haladt a maga útján, egészen az általános iskola első napjáig, és még azon is túl egy darabig. A csak bizonyos áruházakban beszerezhető nejlonköpeny, a tisztasági csomag egyenként megvásárolt darabjai, az iskolatáska, és úgy egyáltalán, az iskolakezdéssel együtt járó elképesztő mennyiségű színes, szagos és finom tapintású új tárgy birtoklása minden érzékemet lekötötte. Nem aggódtam szinte semmiért. Eleinte kedves volt minden péntek, akolmeleg volt minden vasárnap. Édes egykedvűségben kopott a füzetek csomagolása, szaporodtak meg a szamárfülek és az elfelejtett házi feladatok, negyedik osztályra aztán valahogy észrevétlenül lett felszabadítóan reményteli a péntek, és végtelenül szomorú a vasárnap délután. Mindkettő túlgondolt lett, túlérzett és hamis. Hogyan gondolhattam volna egy percig is komolyan, hogy péntekig a tanárok által észre nem vett mulasztásaim majd örökre elfelejtődnek, hogy a pénteken elmaradt nagydolgozat nem fog még jobban fájni hétfőn, és hogy a hét ötödik napjának estéjén érzett felhőtlen boldogság örökre szól? Legalábbis az enyém biztosan.
Gimnáziumi éveimre a péntek délutánok konszolidálódtak, eufóriájuk megkopott, a vasárnap délutánok viszont egyre fenyegetőbbek és melankolikusabbak lettek. Vasárnap délutánra estek a tánciskolai foglalkozások, amikorra szoknyát és nejlonharisnyát kellett húzni, és abban kókadozva kellett várni a bezárt boltok előtt a villamost. A jól sikerült randik mindig pénteken, az elbénázottak mindig vasárnap történtek. Vasárnap este volt a legkeservesebb megírni az utolsó pillanatig halasztott, elfelejtett, vagy legalábbis elfelejtettnek mondott házi feladatot. Már vénülő fejemmel néztem meg minden vasárnap este a Füles Mackó aktuális epizódját, aminek zárásaként Füles Mackó olyan keserves szomorúsággal énekelte fél nyolc után néhány perccel, hogy Jó éjt, gyerekek, búcsúzik a Füles mára, hogy attól egy acélszívű kamasz szeme sem maradt szárazon szerte az avasi lakótelepen.
Most péntek van és csend és hó és halál. Én őszülőfélben vagyok. Péntekjeimnek és vasárnapjaimnak sem súlya, sem tétje nincs, és bár jó pár éve megfogadtam, hogy – legyen az bármennyire csábító – többé semmilyen hasonlatot írásaimban leírni nem fogok, most mégis úgy érzem magam, mint egy tiszavirág, akit egyszerre vertek át a heti iskolai órarend és a Gergely-naptár ígéretével. Csak egy nap a világ. Nincs idő. Illetve ugyanaz kicsit másképp: idő van. Édes gyerekem. Nem nekem tanulsz, magadnak tanulsz. Vasárnap este buli lesz, ha eső nem lesz. Ha lesz, nem lesz.
Nyitókép: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény / Fortepan
