Sokan a legkommerszebb és legsimulékonyabb filmek, sorozatok befogadására használják a kábelcsatornákat, pedig azért láthatóak ott kevésbé profitorientált tartalmak is. Két ilyet néztem meg mostanában, mindkettő a különböző vegyi anyagok mindennapjainkhoz láncolásáról, azaz a függőségről szólnak, és mindkettőt a Netflixen láttam.
A függőség szóról általában koszos utcák, leépült egzisztenciák és fizikum, elszórt tűk a járdán jutnak az eszünkbe, holott bármilyen élet- és anyagi helyzetben lehetnek ilyeneink. A Vedd be a gyógyszered! Xanax című dokumentumfilm a szorongásgátlók világáról szól, a benzodiazepin hatóanyagú gyógyszerekről, amelyek Amerikában, de egyre inkább nálunk is, sok millió ember mindennapi drogjává váltak.
Az élet nehéz, a munka, sőt az iskola stresszt termel, meg kell felelni az elvárásoknak, a pszichiáterek túlterheltek – ezért az akár alvásproblémákig, pánikbetegségig fajuló tüntetek kezelésére nem a kiváltó okokat próbálják meg felszámolni (és persze nyilván ezt sok esetben nem is lehet), hanem elnyomni a tüneteket. A benzodiazepin erre remekül alkalmas, mert gyorsan hat, megszünteti a szorongást.
Igaz, utána ez annyira kellemes érzés, hogy úgy marad a kedves beteg. Holott, ahogy elhangzik Blair Foster dokumentumfilmjében, egy hónapos maximális időtartamra kellene szedni, alkalmilag a benzodiazepin-tartalmú szorongásgátlókat, nem folyamatosan, évekig. Pedig rengetegszer ez utóbbi történik. A probléma Amerikában egyre nagyobb: a fiatalok közt kultusza is van a szernek (a Lil Xan, avagy Diego nevű rapper is erről kapta a nevét, állítása szerint akár 13 milligramm is volt a napi adagja), könnyű hozzáférni. Ami viszont nehéz: lejönni róla. Az egyik érintett éveken át tartó folyamatról beszél, amely még a legfokozatosabban is súlyos fizikai tüneteket produkál.
A dokumentumfilm szépen lekerekített formátumú: számos megszólaló, használók és szakértők árnyalják a képet, kiegyensúlyozottá téve azt, számos adat, tény támasztja alá a mondandót. A kifutás pedig meglepően egyszerű: lehet, nem is az egyénenkénti stressz olyan elviselhetetlen, hanem nem vagyunk elég ellenállóak a stresszel szemben.
Érdemes lenne megtanulni megküzdeni vele, ahelyett, hogy rögtön a gyógyszerekhez fordulunk – ez nem annak a narratívának a másik oldala, hogy „aki picsog, az gyenge, férfiatlan”, hanem tényleg arról szól, hogy szerek, akár az alkohol szorongásgátló hatása helyett mi is nekirugaszkodhatunk sporttal, beszélgetésekkel, szeretetteli kapcsolatokkal megküzdeni az élet nehézségeivel.
Csak ajánlani lehet ezt az alkotást.
Nemkülönben a Ten Dollar Death Trip (Tízdolláros halálos utazás) címűt, amely szintén a Netflixen látható. A kanadai Vancouver városa rendre a világ legélhetőbb települései között szerepel a ranglistákon, dinamikusan fejlődő, gazdag hely. Ám utcáin egyre nagyobb probléma a fentanyl nevű drog, a szegény ember heroinja. A város úgy próbálja megoldani a szerhasználat gondját, hogy nem oldja meg: egy egyre szűkülő területre gettósítja a szerhasználókat, akik amúgy az utcán adják be maguknak a szert, akár a rendőrök szeme láttára.
Mert a rendőrség leginkább arra ügyel, hogy elkülönítse a szerhasználókat a prosperáló többségtől. És számolja a holttesteket: a fentanyllal nagyon könnyű a túladagolás, van olyan nap, hogy ebben a 6-7 háztömbnyi helyen 13-an halnak meg emiatt. Egy tízdolláros, egyszeri adag is halálos lehet, mondja el a kamerának megszólaló drogdíler. Aki azt is elárulja, hogy rendeli meg Kínából az anyagot 350 dollárért, és csinál belőle több ezret.
A gátlástalan, emberéleteken átgázoló pénzkeresetet ugyanaz hajtja, mint más életét: el innen ebből a földi pokolból. Csak a többség itt nem fizikai utazást választ, mert azt nem választhatja, hanem a kémiait. Az állam felháborító tétlensége másmilyen aktivitásban kompenzálódik: állami pénzből segítenek a szerhasználóknak, hogy legalább ne eldobott fecskendőkkel, kockáztatva a májgyulladást és az AIDS-et drogozzanak, vagy akár annyit, hogy ne a körbehugyozott utcák pocsolyáiból szívják a vizet az adagjukhoz, amit aztán befecskendeznek az ereikbe.
Abban is segít az állam, hogy bizonyos sátrakban felügyelet mellett drogozhassanak, hogy ha esetleg túladagolják magukat, legyen segítség – mert van ellenszer, a baj általában az, hogy abban a három percben, amíg lehet segíteni, nincs ott senki. És van olyan állami program is, amely gyógyászatilag előállított heroint ad függőknek: az első hallásra furcsa módszerrel egyrészt le lehet csökkenteni lassan a függőség mértékét, nem kell olyan gyakran adni drogot, és az antiszociális viselkedés (rablás, erőszak) is visszaszorul, mert a páciensek tervezhetően és rendezetten jutnak szerhez. Így a nem olcsó terápia járulékos hatása, a börtön- és kórházköltségek elmaradása miatt a társadalomnak is megéri ez a módszer.
Dominic Streeter 2020-as dokumentumfilmje nagyon erős, nem könnyű program. Egyrészt közel megy mindenhez: jelenlegi és egykori szerhasználók nyílnak meg, a segítők beszélnek küzdelmes mindennapjaikról. De elkap olyan pillanatokat is, amikor két embernek realizálódik az egymás iránti kapcsolatának mélysége és jelentősége. Vagy amikor egy szerhasználó ráébred saját életének nyomorúságára. A szanaszét használt vénába mocskos kézzel beleszúrt napi adag látványa pedig sokáig kíséri a nézőt – mindemellett ez a bátor és erős film végig megadja minden szereplőjének a méltóságot, és nem fordul át nyomorpornóba.
Fotók: Netflix
