A nagyobb szőr, dúsabb bunda több szőrhullajtással jár, és az ázott kutya szaga is erősebb eső vagy úszás után. Igaz, ma már nedves kutya illatú gyertyákat is lehet vásárolni, talán nem mindenkit érint kellemetlenül egy minden pocsolyában meghempergő retriever. Az sem meglepő, hogy a gusztustalan dolgokba hempergés után nehezebb megszabadulni a nagyobb szőrköntösbe gubancolódott szennyeződéstől, ami befülledni is jobban tud, ha nem gondozzák, a kullancsot, parazitát pedig nehezebb benne megtalálni, mint dr. Livingstone-t az afrikai őserdő mélyén. Ezt mindenki tudja.

Azt viszont talán kevesebben, hogy

a rövid szőrű fajták nem feltétlenül jelentenek kisebb szőrterhelést, sőt.

A rövid, finom szőrszálaktól nehéz csak igazán megszabadulni, ellenállnak porszívónak, „mágikus” hengernek, mindenhová befurakodnak, felkavarodnak, mint a por, és a végén még az üvegcsillár is szőrös lesz. Ne csüggedjenek, van megoldás! Léteznek meztelen és szőrük hullajtásában visszafogott fajták, random keverékkutyák is.

(Nemrég rövid kritikánkban egy ilyennek hirdetett macska tartóstesztjét elemeztük.)

Kopaszkutya

Nincs szőr, nincs minek hullani – egyszerű recept. A megvalósítás viszont már nem annyira. A különböző meztelen kutyák – legyen az kínai meztelen kutya, mexikói xoloitzcuintle, vagy perui inka orchidea – ára ugyanis borsos és a tenyésztésük sem egyszerű: mindenképp szükség van néhány szőrös példányra is, mivel a kölykök meg sem születnek, amik mindkét szülőtől az egyébként dominánsan öröklődő, szőrtelenséget okozó gént öröklik. Ezért a legtöbb alom vegyesen alakul szőrösség/kopaszság tekintetében. Igaz, még a „púderpamacsnak” hívott szőrös példányok is másképp szőrösek: mintha hosszú selyemszálakból álló „fátylat” viselnének, ami különleges gondozást igényel.

A szőrtelenség többféleképpen öröklődhet a kutyáknál, és nem mindegy, melyik mitől kopasz. A forró égövi meztelen kutyák egyetlen mutációra vezethetők vissza, ami sok kérdést felvet: mégis, mikor és honnan terjedtek el a Rák- és a Baktérítő közötti sávban, majd onnan is tovább? A Távol-Kelet, Afrika vagy Közép- és Dél-Amerika a szőrtelenség őshazája? Tudniillik már a nevek se stimmelnek.

Még a válasz is hasonló: nem tudni, de biztos, hogy nem eredeti. Kínai meztelen kutyát ugyanis egyáltalán ne keressünk Kínában, őshonosat legalábbis ne. A kínai nevet már Európában kapták, ahová behurcolták a brit és portugál tengerészek valahonnét a távol-keletről. Francia nyelvterületen viszont „chien turc” néven ismerték a csupasz ölebeket már a XVII. században is – Buffonnál például egy metszeten is megcsodálhatjuk a denevérfülű, csak a fején pihés, csivavára emlékeztető, meztelen „török kutyát” –, pedig Törökországban szintén nem őshonos ilyen mutációval bíró kutyafajta. Az egzotikus hangulatú, ámde pontatlan névadásra egyszerű a magyarázat, és a tengeri kereskedelemmel hozható összefüggésbe. Magyar nyelvterületen is ismert, hogy töröknek hívjuk/hívtuk az újvilág termékeit, törökborsnak a paprikát, törökbúzának a kukoricát, aminek másik népes neve, a tengeri is beszédes. A fajtanevek tehát nem a valódi származást, hanem a hajók úti célját, az útba ejtett kikötőket, kereskedelmi útvonalakat jelölték.

Különleges története van az amerikai szőrtelen terriernek. A ritka esetek egyike, amikor egy mutáció az orrunk előtt történik, nem is keresik a tudósok, hol és mikor született meg a fajta Ádámja vagy – mint jelen esetben – Évája. Josephine 1972-ben született Louisianában egy rat terrier alomban. Willie és Edwin Scott vele és az utódaival alapította meg az új fajtát, amelynek szőrtelenségért felelős génje egész másképp öröklődik, mint a fent ismertetett „klasszikus” meztelen kutyáké. Valamennyi példány kopasz (sőt kopaszabb, mint a bóbitások), a mutáció nem társul foghiánnyal és nem is letális, nincs szükség szőrös partnerre, hogy fenntartható legyen a tenyésztés. Egyébként egészségesebbek is, mint az évszázadok óta különlegességük miatt tenyésztett egzotikus ölebek, hiszen valójában fajtatiszta rat terrierek. Az Európában jóformán ismeretlen amerikai terrierfajta – amint az nevéből sejthető – elsősorban patkányfogásban remekelt eredetileg. Az angliai munkásosztály szűkös otthonaiban, a hajókon – és bizony a kocsmák pincéiben és hátsó udvarán, mivel szokásban volt fogadni arra, hogy egy kutya adott idő alatt hány patkánnyal végez egy deszkapalánkokkal körbevett ringben. Ezek a terrierek jóval csendesebbek, stabilabbak, élhetőbbek, mint mondjuk egy foxi, miközben nagyon is kemény, szívós állatok.

Megint más a magyar meztelen kutya, a májzli vagy német puli.

Elsősorban juhok, marhák mellett dolgozó emberek tartják, és valójában nem is kopaszok, hanem inkább időszakosan kikopaszodók. Igazi, energikus munkakutyák olyan hanggal, amelytől még a legmakacsabb terelendő haszonállat is arrébb megy, csak hogy ne hallja. Ennek köszönhetően nemcsak azért nem érdemes lakásban tartani, mert valójában szőrös és hullajtja a szőrét – mit hullajtja? valójában időnként foltokban hagyja el az amúgy mudiéra emlékeztető bundáját –, hanem azért sem, mert nem jó sem neki, sem nekünk, sem a szomszédainknak. Ráadásul állandóan fel fognak minket jelenteni, hogy rühös, gondozatlan, bőrbeteg a kutya, miközben nem az. Nem a divat teremtette, hanem a célszerűség. Hacsak azt nem hívjuk divatnak, hogy az állatokkal dolgozó dél-dunántúli emberek között kialakult az a meggyőződés, hogy az ilyen kutya jobban dolgozik. Babona vagy népi megfigyelés? Nem tudni, csak annyi biztos, hogy legjobb helye a legelőn van, pásztorember mellett, nem a Józsefvárosban.

Dauervízből apportírozók

Talán a labradoodle nevű új fajta feltűnésével kezdett divatja lenni a „hipoallergén” kutyafajtáknak, hiszen a kitenyésztő célja az volt, hogy olyan vakvezető kutyát tenyésszen ki, amit allergiás nem látók is tarthatnak. Ezért óriásuszkárral keresztezte a labradort, hiszen – és itt jön a trükk – annak szőre kisebb terhelést jelent a kutyára allergiások számára, mivel alig hullik (cserébe nyírni kell). Magyarul nem a labradoodle volt az első „hipoallergén” kutyafajta, hanem az uszkár és az összes azzal rokon rurális, sűrűn göndör szőrű „vízikutya” fajta, mint a francia barbet, az olasz lagotto romagonolo vagy a spanyol és portugál vízikutya.

Igazából nem is létezik allergiamentes kutya, legfeljebb olyan, ami kisebb terhelést jelent a kutyára allergiás ember számára. A kutyaszőr-allergiások ugyanis valójában nem is a szőrre allergiásak, hanem a „kutyabőrre”, még pontosabban a hámsejtekben található egyik fehérjére. Amint egy hámsejt elhal, ráragad a szőrre, és amikor a szőr kihull, azzal eljut mindenhová. A hulló kutyaszőr tehát csak „szállítója” az allergiát valójában okozó hámsejteknek és fehérjének. A kevésbé hulló kutyaszőr így vezet – az allergia súlyosságától függően – gyengébb vagy elmaradó tünetekhez. Ami rossz hír az allergiásoknak, jó hír mindenkinek, aki kényes a tisztaságra: léteznek kutyák, amelyek kevesebb porszívóba való áramot és mágikus hengert fogyasztanak el életük során.

De térjünk vissza a labradoodle-ra! Wally Conron a fajta „feltalálója” később megbánta tettét, mint a labrador, amelyik uszkártól kölykedzett kilencet. Úgy fogalmazott, hogy

és ezzel az általa elindított divathullámra utalt, nem magára a labradoodle-ra, ami ettől még lehet jó családi kutya. Meg bármi más is, mintha csak lottózni kezdenénk a génekkel. Wally Conron ugyanis hiába figyelmeztetett, hogy ötletének alapos tenyésztési programmá kellene érnie, anélkül nem lesz belőle soha „uszkárszőrű labrador”, boldog-boldogtalan elkezdett mindenféle labradorokat mindenféle uszkárokkal keresztezni, és a hipoallergén reklámszöveggel árulni a hol ilyen, hol olyan kölyköket. A tenyésztés pedig nem így működik.

Az első generáció – nem meglepő módon – a legtöbb tulajdonságban épp a két kiinduló fajta közé esik némi szórással. A másodikban újrakombinálódnak a tulajdonságok, egyetlen alomban előfordulhat mindenféle kombinációja a nagyszülőktől örökölt géneknek, a szőrehullató uszkárra ugyanakkora az esély, mint a hipoallergén labradorra és az összes többi lehetséges átmenetre. A legtöbb kutya (az első generációban az összes) ráadásul simán csak szakállas, ami ugyan kevésbé hullik, mint a labradoré, de jobban, mint a valóban göndör, afrofrizurás uszkáré. Ilyen szőrzetű fajta pedig rengeteg van.

A legtöbb drótszőrű, szakállas kutyára igaz, hogy kevésbé hullajtják a szőrüket. Ezért illik őket kozmetikushoz vinni, hogy az trimmeléssel vagy nyírógéppel eltávolítsa az elhalt szőrszálakat.

Terrierek, schnauzerek és számos más fajta állhat sorba a hipoallergén jelzőért, ha annak elnyeréséhez tényleg elég annyi, hogy a középmezőnyhöz képest kevésbé vedlik,

mert lássuk be: a legtöbb labradoodle ennyit tud és nem többet. Ebben nincs semmi új. Ezért tényleg kár új fajtát létrehozni. Innen nézve érthető Wally Conron keserűsége.

A fajtatiszta tenyésztés lényege a reprodukálhatóság, hogy nagyjából azt kapjuk, amilyenek a szülők. Nem a labradoodle lenne az első fajta, amely kettő vagy több másik keresztezésével született, de egyszerűen nem ért el abba a fázisba, hogy tenyészcéllal bíró, kiszámíthatóan örökítő állománya legyen. Ehhez ugyanis kéne az a tenyésztői munka, amelyet megspórolnak azok, akik minden uszkár-labrador keveréket drágábban adnak el, mint a törzskönyves labradorokat vagy uszkárokat, miközben kevesebbet fektetnek bele pénzben és odafigyelésben.

Ha pedig itt tartunk, hogy nem lehet egyetlen keresztezéssel létrehozni a „hipoallergén” labradort, mert sok-sok év, több generáció és rengeteg energiabefektetés kell hozzá, akkor jóval egyszerűbb lett volna a labradorral közeli rokon, hasonló tulajdonságokkal bíró göndör szőrű (curly coated) retriever vakvezetésre alkalmas példányait e célra tenyészteni, hiszen még a labradorokban is csak bizonyos vonalak azok, amelyeket direkt e célra tartanak fenn. A curly viszont szőrgöndörség tekintetében máris előrébb van, mint a legtöbb labradoodle. Mi több, mivel a pofáján sima a szőr, még a vacsoráját sem törli belénk, szemben a szakállas fajtákkal. Hasonló a szőre az ír és az amerikai vízispánielnek is: csupasz pofa uszkárosan göndörödő szőrrel. Ráadásul ezek a fajták mind úgy születtek, mint a labradoodle: uszkárszerű (valószínűleg spanyol és portugál) vízi apportírozó kutyákat kereszteztek más vízi apportírozó kutyákkal, spánielekkel, retrieverekkel még a XVIII. és a XIX. században.

Röviden összefoglalva:

megkímélve az allergiásokat és a ruhatárunkat, padlószőnyeget, plüsskárpitot. Ilyenből viszont rengeteg van. Némelyik cserébe a kutyakozmetikusnál slankítja a pénztárcánkat, némelyiknél még erre sincs szükség. Mondjuk, a legenda szerint az ír vízispániel sűrűn felspulnizott loknijainak az tesz a legjobbat, ha Guiness sörrel fürdetjük. Az se olcsó mulatság.

Nyitókép: Karancsi-Albert Rudolf