Matchboxnak látszó autók, sárga taxik, kék buszok. Templom, stadion, egyetemi campus. Az Orczy-kert, közepén a tóval, egy kicsit távolabb az uszoda. Látványos fotókat is készíthetek innen, igaz, nem osztom meg őket sehol, mert akkor magyarázkodnom kellene, hogy mit keresek itt. Normális ember nem jár pszichológushoz. Egy férfi pláne nem.
Egyszer az Orczy-kertbe igyekeztem Hiperkarma-koncertre, akkor is késésben voltam. Csatlakozott hozzám Eszter is, nyár eleje volt, vihar előtti fülledt meleg. Eszter felszedett valami srácot, közben én is összekavarodtam egy csajjal, aztán kiderült, hogy a srác és a csaj régi ismerősök. Elkezdték ölelgetni egymást, ez nagyon nem tetszett Eszternek, üvöltözött a csajjal, a csaj meg vissza, benne volt a pakliban, hogy össze is verekednek, mi meg elmentünk sörözni a sráccal, és kibeszéltük a nőket. A terápia is valami hasonló, csak sör nélkül. Jólesik panaszkodni, szidni a főnökömet. Máskor meg úgy érzem, ez kevés, nem ezért jöttem, vagy nem csak ezért.
Dühöngeni máshol is lehet, ahhoz nem kell pszichológus. A pszichológus legyen olyan, mint egy masszőr. Vagy inkább olyan, mint egy fogorvos. Igen. Az embernek fáj a foga, elmegy a fogorvoshoz, ahol ugyan kellemetlen dolgok történnek vele, de utána jobb lesz neki. Így kellene működnie egy terápiának is. Ehelyett csak ülök és beszélek, néha mondok valami vicceset, a doktornő meg csak hallgat és néha nevet. Esetleg kérdez valamit, de ugye arra is nekem kell válaszolnom. Még szerencse, hogy nem fizetek ezért egy fillért sem, mert ha valakinek fizetnie kéne, az inkább ő. Kár, hogy nem létezik ilyen foglalkozás, pedig szívesen szórakoztatnék pszichológusokat. A doktornő nyilván sok unalmas pácienssel találkozik, velem viszont láthatóan jól érzi magát.
Szóval nem történik semmi azon kívül, hogy kiöntöm neki a lelkemet. Kapok viszont házi feladatokat. Ezt nagyon utálom. Nem elég, hogy az embert agyonstresszelik a munkahelyén, még a pszichológusa is újabb teendőkkel nyomasztja. Írnom kell például egy érzelmi önéletrajzot. Ez már eleve rosszul hangzik. Aztán gondolatnaplót kell vezetnem. Minden este le kell jegyeznem, hogy egy adott helyzetben mire gondoltam, milyen testi érzetek társultak a gondolataimhoz, és az egytől százig terjedő skálán mekkora volt ezek intenzitása. A kognitív torzításokat kell kiszűrnöm.
Kognitív torzítás például az, hogy csak a negatívumokra figyelek. De mi másra figyelhetnék, ha egyszer negatívumból sokkal több van?
Arról persze még nem volt szó, hogy mitől vannak pánikrohamaim, ahogy arról sem, hogyan lehetne megszüntetni őket, otthon viszont légzőgyakorlatot kell csinálnom, mintha az megoldana bármit is. Szerintem ez olyan, mint fogfájásra fájdalomcsillapítót szedni. Ehelyett igazán felfedezhetnénk egy gyerekkori traumámat, ami felmentene sok minden alól, aztán jöhetne a megoldás, de valamiért azt érzem, hogy nem fogunk eljutni idáig. Gondolom, nemsokára jön az életmódváltás is, a rendszeres testmozgás, a diéta, az absztinencia. Hogy egyetlen korty alkoholt se igyak, pedig az arany középút szerintem célravezetőbb. A pszichológus igenis nyugtasson meg, hogy a heti két berúgás teljesen oké, a három is belefér, de a négy már sok. Vagy mit tudom én. Ő a szakember, ezt neki kellene tudnia.
Valamiért mégis azt remélem, hogy egy ideig eltart még a terápia. Egyszer olvastam valahol, hogy itt, ebben a Nagyvárad téri toronyházban rendezik a tűzoltók lépcsőfutó-versenyét, és a jelenlegi csúcstartó két és fél perc alatt futott fel a huszonkettedik emeletre. Nekem megfelel a lift és a tizenkilencedik emelet is. Nyáron kezdtem el járni ide, voltam itt ősszel, most tél van, és nagyon várom már, hogy tavasszal is felülről nézhessem a várost.
Nyitókép: Huszár Boglárka
