A hajléktalankórház a Dankó utca 9-ben a hosszan elnyúló keskeny udvar hátsó traktusában található, néhány kórteremből és orvosi szobából áll. Az épületen lenne mit javítani, kopott, ám tiszta minden. Amíg Olasz doktorra vártunk, a reggeli műszakra készülődő Kürthy Erika főnővérrel beszélgettünk. Elmondta, ide fiatalok nem jönnek, a gyógytornászuk az egyetlen fiatal (ami az egész egészségügyre jellemző), és aki itt dolgozik, nem karriervágyból van itt. Egy nővér az új lepedőkért szalad be, amit adományként kaptak. Most jött, máris szükség van rá, sóhajt a főnővér, kevés pénzből gazdálkodnak. A nap híre volt, hogy a fenntartó Magyar Evangéliumi Testvérközösség mégsem kapja meg a törvényesen járó állami támogatást, hiába a bíróságok ítélete. A megszűnés réme évek óta velük van, és hiába mosolyognak, ez mindenkit nyomaszt.
Eddig mindig sikerült átevickélni a nehézségeken, mondja a belépő Olasz doktor, már csak az bolygatja a kedélyeket, ha nincs fizetés. A kórházat, eleinte még rendelőt, dr. Samu István orvos-pszichiáter alapította, de Olasz Józsefet 1995-ben már Iványi Tibor hívta ide, az akkori főorvos, akitől Olasz 2007-ben vette át az intézmény vezetését. Eleinte nem gondolta, hogy a hajléktalanság ekkora gond lesz, mint mondja, Samu István rendkívül előrelátónak bizonyult. 1990 előtt, a szocializmusban nem volt jelentősége, beszélni sem engedtek a hajléktalanságról – sokaknak otthont adtak a később megszűnő munkásszállások, s ők aztán állás és fedél nélkül maradtak.
Olasz József egyébként háziorvos is, szüksége is van az ottani jövedelemre, mert tíz gyermeke van. Van köztük rendőr, minisztériumi tisztviselő és betegápoló, és persze afféle fekete bárány is, mondja mosolyogva. Egy kivételével mind felnőttek, nyolc unokája is van már. Háziorvosként is sok segítségre szoruló betege van, ukrán menekültek és rengeteg vietnámi vendégmunkás (nagy cégek hozzák őket szalagmunkára), akik 39 fokos lázzal sem mernek egy-két napnál tovább betegállományban maradni.
És vissza is kanyarodunk a hajléktalanokhoz, akik sokszor reménytelen állapotban kerülnek már az orvos elé. Ha sztrókkal, rákkal kórházba kerülnek, a rövid gyógykezelés után már szabadulnának tőlük is, mint a többi betegtől, akiket lábadozni hazaküldenek. Az utcán azonban nem lehet így túlélni, és ilyenkor őket kérik, vegyék át a beteget. Mi is ott voltunk reggel, amikor éppen egy kórházból érkeztek, hogy hozhatják-e a betegüket. Az Oltalom kórházában ötven ágy van, rajtuk kívül a fővárosnak a Szabolcs utcában van hasonló ellátás (őket is a megszűnés fenyegeti). A betegek felépülése sokszor nagyon hosszadalmas, van, akit évek óta itt tartanak, mert képtelen magáról gondoskodni.
Az Oltalom kórháza egyházi intézmény, azt firtatom, milyen szerepe van a vallásnak abban, hogy ezt a munkát választotta. Ehhez nem kell vallás, az ember lehet emberséges anélkül is, hogy hinne valami felsőbbrendűben, mondja Olasz József. Ezt kérdeztem a nővérkéktől is, ők azt mondták, itt senkitől nem várják el, hogy hívő legyen, csak szeretettel bánjon a segítségért érkezőkkel.
Benéztünk a kórterembe is, ami az átlagnál elnyűttebb kinézetű betegeken kívül mindenben olyan, mint egy átlagos kórházban. Olasz doktor a lelkünkre kötötte, menjünk át a Fűtött utcába is, a hajléktalan-melegedőbe, ahol szintén van lábadozó részlegük, hogy a saját szemünkkel lássuk, milyen elesettek ezek az emberek.
Elbúcsúztunk és valóban bekopogtunk két házzal odább a Fűtött utcába, amit egy volt autószervizből alakítottak ki. Horváth István szociális munkás vezetett körbe minket. Ez egy alacsony küszöbű intézmény, bárkit befogadnak, csak az italt kell kint hagynia. Nagyon sok idős és rokkant van a hajléktalanok között, egyre többen vannak itt fél lábbal vagy lábak nélkül, ez a hely az utolsó menedékük. Bár sokan dolgoznak a hajléktalanok közül, még buszvezető is van köztük, aki innen indul fürdés után munkába, legalább annyi a már nehezen menthető élet is, aki nem élne túl a segítség nélkül.
