Amikor összefutunk vele a kies és kiterjedt Szigony utcai parkolóban, Beáta épp a lótás-futás nemes gyakorlatát mutatja be: egy kissé elhanyagolt, magányos bácsinak viszi az ingyenebédet, a sajtó képviselőjével való beszélgetés ezért csak ezután jöhet szóba. Sürgős, tűzoltó jellegű munkaelemet figyelhetünk meg tehát azonnal, és ilyenekből jut sok egy hétre.
Beáta szeret a szabadban lenni, sőt falakkal körülhatárolva nem is érzi magát jól, számára ez a munka ideális: „Többet vagyok kint, mint egy hajléktalan, de ezért szeretem ezt a munkát.” Beáta fürgén mozog a szalagházak közötti kis utakon, és ha bárhol felnyomja az aszfaltot egy fa gyökere, megteszi a szükséges jelzéseket a JGK felé.
Vannak ugye a tereptárgyak, melyek időről időre hajlamosak eredeti rendeltetésüket már kevésbé jól szolgálni – amortizáció vagy a környezet egyéb alakulása miatt –, Beáta szeme pedig, mint egy biokamera szúrja ki a helytelenkedő köztéri elemeket. Itt egy kevésbé látható, fa által kitakart tábla, nosza, fogjuk meg akkor a fűrészt, de nem oda Buda, kedvenc közterület-felügyelőnk lépéseket tesz a fa megmentéséért az illetékeseknél, és lám, a növény megmenekül.
De nemcsak növényzet és tereptárgyak vannak erre, hanem olyanok is, akik beszélni tudnak, ők az emberek. Akik rohannak, intézik az ügyes-bajosokat, és az urbánus zsivajban nem biztos, hogy eljut hozzájuk társaik panaszos hangja. Beátának az utca őreként azonban mindig figyelnie kell az emberekre, tudnia kell, hogy kivel áll szemben. Habár névről nem mindenkit ismer, mert amúgy jó sok mindenkit ismer, de az arc minden esetben megvan, és jó esetben a hozzá tartozó történet is.
A kupaktanácsot ülő – itt nem a Révai lexikon szerinti fogalomról van szó, hanem arról, hogy kuka, pia, a földön szerte kupakok, felette pedig fejek tanácskoznak – leroggyant baráti társasághoz nem foghegyről szól oda, amúgy sem az ő stílusa ez, de nem is lenne hatékony a közterületi alkoholfogyasztás berekesztésre tett felszólítás, ha a hangütés nem lenne korrekt.
Van is egy ilyen kis megszokott „társasága”, akik némi emberközelibb kapcsolat kiépítése után már igyekeznek jobban belesimulni a város szövetébe: jobban rendben tartják környezetüket, nem szemetelnek, amióta Beáta odahatott. Némi pszichológiai érzék kell tehát ehhez a munkához, más esetben pedig a szociális munka határterületére tévedünk: nemrégiben a Práterben egy középkorú férfi az utcára tette az apját, aki két hétig nagyjából étel és ital nélkül kóborolt a kerület utcáin.
Beáta riasztott, jelzett a családsegítőnek, a gyámhivatalnak, de sajnos nem sok sikerrel: „A rendszer nagyon nem jó, gondnokság alá lehetett volna helyezni, de amikor a gyámügynek szóltam, hogy nem viseli gondját a fia, akkor azon problémáztak, hogy nincs pszichológiai szakvélemény.”
Végül megkeresték a fiút, aki nem akart nekik ajtót nyitni, tűzoltó kellett, hogy felfeszítse az ajtót: „Akkor jött elő, hogy jaj, aludtam.” A bácsit végül is a mentők vitték el, súlyosan alultápláltan és kiszáradva, most kórházban van. Beáta szerint később idősek otthonában kellene elhelyezni az idős férfit gyógykezelés után: „Amúgy nem kevés nyugdíja van, nem került volna az államnak pénzébe.”
Egyébként Beáta korábban élelmiszerbolti eladó volt, de mikor az orvos komolyan megfeddte, hogy most már tényleg muszáj lesz egy jó egyhavi pihenőt tartania, elbocsájtották az állásából, ekkor váltott.
A 8-as számú körzetet 2018-ban vette át, és azóta is örömmel végzi munkáját. Mely tehát nem csak abból áll, hogyha felrobban egy 150 éves vízbomba (azaz főnyomócső), akkor értesítenie kell a Fővárosi Vízműveket, vagy hogy rákérdez a konténerkihelyezők, házállványozók engedélyére.
Mint ahogy az sem egyértelmű, hogy gyalog közlekedik: „Autón elmész a dolgok mellett, így jobban megnyílnak az emberek, szívesebben elmondják a problémáikat, megállok, beszélgetek velük, még akkor is, ha igazán nem is mondanak semmit, csak elmesélik, hogy mi történt velük aznap, hogy miért bosszúsak” – zárja szavait Beáta.
Fotók: Huszár Boglárka
