Pár napja egy hajléktalan költözött a kapualjunkba. Engem nem zavar, a lakók többsége viszont minden bizonnyal viszolyog tőle. Pedig még át sem kell lépni rajta reggelente, mert úgy fekszik, hogy nincs útban. A lakók többsége nem értékeli eléggé, hogy amióta ez az ember ott alszik, senki sem pisál a kapunkba, ami korábban mindennap megtörtént.
Sosem értettem, hogy miért pont a kapualjakba szeretnek vizelni a részegek, amikor annyi fa szomjazik az utca mindkét oldalán. Ettől a hajléktalantól viszont a részegek is tartanak, így kisdolguk végezetlen haladnak tovább.
Ma délelőtt hajléktalanunk néhány haverja is odatelepedett, az egyik a sarokba kuporodva horkolt, a másik bort ivott, a harmadik pedig előttük állva szónokolt, hogy neki nem kell társadalombiztosítás, tőle senki ne kérjen pénzt cserébe a nagy büdös semmiért. Megnyugodtam, hogy ma sem fog senki odapisálni a kapunkba, mert ők nyilván nem piszkítanak arra a helyre, ahol szívesen tartózkodnak.
Az utca szemközti oldala kicsit forgalmasabb, mert ott van a Kispráter, és mellette közvetlenül egymás mellett két bolt. A kocsma meg a két kisbolt is korán nyit és későn zár, amiből arra lehetne következtetni, hogy gyilkos versenytársai egymásnak, de gazdasági elemzők is tanácstalanul vonogatnák a vállukat, mert nem értenék, hogyan élhetnek meg békésen egymás mellett ezek a piaci szereplők. A két bolt nagyjából hasonló áron, a kocsma pedig kicsivel drágábban, viszont kényelmet biztosítva kínálja portékáját.
Az utcának ezen az oldalán, a szintén kora hajnalban nyitó pékség előtt állva iszom reggel a kávémat, és nézem, ahogy a két bolt és a kocsma vásárlói látszólag minden cél és értelem nélkül róják köreiket egy apró univerzumban, amelyet egy fizikus vagy csillagász sem tudna pontosan definiálni, és a költő is csak ügyetlenül babrálna a szavakkal, ha szólni kényszerítenék.
Mert hogyan is írhatnák le azt a mozgáskorlátozott embert, aki minden maradék erejét arra pazarolja, hogy eljusson a boltig és megvegye életmentő sörét, és ezt tenné akkor is, ha végtagjaitól megfosztanák, és hason csúszva tudna csak eljutni az üzletig.
Fura, hogy ez az életforma nyomtalanul fog eltűnni, és legfeljebb sajnálkozva beszélnek majd róla eljövendő fizikusok vagy költők, pillanatnyilag azonban ezek a nyomorultnak tűnő emberek lakják itt az aszfaltot. Nem a haza bölcsei, legnagyobb magyarnak is túlzás lenne nevezni őket, de léteznek. Senki sem csodálkozhat viszont, ha elárulom, hogy napi ügyes-bajos teendőik közepette vajmi keveset foglalkoznak a petrarcai és a shakespeare-i szonett rímképletének különbözőségével.
Ennek ellenére a költészet úgy repesztette szét az aszfaltot itt egy nyári estén, hogy bármely fizikusnak leesett volna tőle az álla. Történt ugyanis, hogy épp felszállni készültem a kerékpáromra, amikor a következő mondat ütötte meg a fülem a Fazekas gimnázium előtti sétatéren:
„Gyere fiam ide ki a porból”.
Csodálkozva néztem körül, és azt láttam, hogy az egyik padon egy ötvenes nő ül, és ő mondta ezt az unokájának, aki a földön hempergett. Azonnal fékeztem, és a bicikliről le sem szállva jegyeztem fel a mobilomba, majd ismét elindulva hosszan ízlelgettem magamban a sort. Legfőképp a muzikalitása ragadott meg, bármely Shakespeare-fordításban megállta volna a helyét.
A rövid szótagok virtuóz halmozásának talán legismertebb példája Weöres Sándor Galagonya című versében olvasható, de míg az „izzik a galagonya” vagy „szél szalad ide-oda” sorokban a legnagyobb jóindulattal is csak hat rövid szótagot számlálhatunk össze, a „gyere fiam ide ki a porból” nyolc rövid szótagot sorakoztat fel, tehát ez a nő, aki valószínűleg nem publikált még egyetlen költeményt sem életében, kapásból nyolc-hatos győzelmet aratott a magyar líra klasszikusával folytatott versenyben úgy, hogy erről fogalma sem volt.
A helyében bárki azt mondta volna földön hempergő gyermekének vagy unokájának, hogy „kelj már fel a földről, összepiszkolod a ruhádat”, ő viszont teljesen spontán szülte meg ezt a mélyen lírai, páratlanul dallamos egysorost.
Szerencsésebb esetben az „eltakarodsz innen te a porba” mondattal zavar el, ha veszem a bátorságot és felvilágosítom költői teljesítményéről, rosszabb esetben megfenyeget, hogy idehívja a férjét, aki megver, ezért inkább úgy döntöttem, hogy továbbírom a költeményt. „Gyere fiam ide ki a porból / Apád-anyád a kocsmában sportol”, írtam a mobilomba. Nem sokat lehet egy kocsmában sportolni, csupán annyi történt, hogy nem tudtam ellenállni a rímnek, de máris ott kopogtattak az újabb sorok.
Álmodoznak, ha a kicsi felnő
Okos legyen, mint a Rubik Ernő
Életében vigye nagyon sokra
Pörögjön a feje, mint a kocka
A bravúros nyolc rövid szótagot, amit jobb híján négyes pirrichiusnak is nevezhetnénk, sajnos nem sikerült összehoznom. S bár nagy a kísértés, mégsem vagyok olyan arcátlan, hogy reggel kávézni indulva a kapunkban alvó hajléktalant a „gyere fiam ide ki a porból” szavakkal ébresszem.
