Powered by RedCircle

Az új évezredre igencsak megfogyatkozott a Teleki téri imaház közössége, olyannyira, hogy veszélybe került már a minján is, hogy összegyűljön az a tíz zsidó férfi, akik nélkül bizonyos imákat nem lehet elmondani, sőt Tórát olvasni sem. Ebben a helyzetben, úgy tűnik, Gláser Jakab, más néven Juci bácsi volt az a bizonyos hajszál, akin a közösség fennmaradása vagy megszűnése múlt. Juci bácsi komolyan vette a dolgot, és – az elmondások alapján – jó helyzetfelismerő készsége lehetett, mert rájött, hogy az akkor aktív, dolgozó generációból, a háború után születettek közül nem tud odahívni elég embert, így valamiféle hatodik érzékkel vagy jó megfontolásból az unokái generációját, a 70-es, 80-as években született fiatal felnőtteket kezdte el még elviselhetően, de határozottan vegzálni, szelíden buzdítani és enyhe nyomással rávenni, hogy jelenjenek meg szombaton a Telekin, hogy kilegyen az a minján, meglegyen a tíz zsidó férfi az imához.

Az, hogy milyen húrokat pendített meg, pontosan mit ért el a fiúkban, akik sem vallásosak nem voltak, sem Isten létével nem törődtek, sem olyannak nem tűntek, akik holmi nyomásra majd megcsinálnak dolgokat, részben kiderül a Teleki téri mesék „filmtrilógia” első részeiből, szó esik róla a Csakugyan legújabb adásában itt, de – mint a lélek ügyei gyakran – hagy maga után megválaszolatlan kérdéseket.

Annyi biztos, hogy a fiatalok Juci bácsi miatt elkezdtek járni a Telekire szombatonként, lenyűgözték őket Glaser Jakab történetei, és egy napon bekopogott hozzájuk Barbara Spitzer filmrendező is, aki véletlenül a környéken kereste zsidó gyökereit. Őt is lenyűgözte Juci bácsi szelleme és a Teleki téri stíbel, ami mint egy „időkapszula” őrizte a háború előtti zsidó élet színét, szagát és nyomait. Így kezdték el forgatni a Teleki téri meséket, amelynek Juci bácsiról szóló részét mutatták be először, majd évekkel később egy újabb részt a közösség újraéledéséről és az imaházról, most pedig Talán már senki sincs címmel a harmadik film legújabb epizódját, amely elsősorban az 1944-es történeteket dolgozza fel.

A Csakugyan vendége ezúttal Barbara Spitzer filmrendező és Mayer András, a film alkotója és szereplője, az egyik fiú, akit Juci bácsi a maga sajátos módján annak idején „bevonzott”.

Az adásból kiderül, hogy

• milyen hangon telefonált Juci bácsi szerda reggelente;
• mi lehetett az a „magic”, ami sokakat, így Barbarát és Andrást is ehhez a helyhez vonzotta;
• miben különbözik a Teleki más közösségektől és zsinagógáktól;
• hogyan nem szűnt meg mégsem a közösség Juci bácsi halála után;
• van-e egyáltalán értelme dokumentumfilmet készíteni még a holokausztról;
• mit tud átadni még az üldözés tanulságaként a harmadik generáció;
• volt-e recept a túlélésre 44-ben az alkotók szerint;
• milyen „érdekes és megmagyarázhatatlan dolgok” történnek a Teleki téren.

Ha tetszett az adás, iratkozzon fel csatornánkra, hogy mindig értesüljön a legújabb beszélgetésekről!

Spotifyon / Apple Podcaston / YouTube-on

Öt éve karácsony előtt, hanuka ünnepén jártunk Juci bácsi imaházában: