A Bodó kávéház a Baross és a Körút sarkán nem a New York vagy a Metropol, ahol a költők meg szerkesztők az urak. A Bodóban inkább az Üllői sarkán álló Mária Terézia kaszárnyából betérő katonatisztek osztják az észt, és a pincérek is halkan összeütik a bokájukat, amikor felveszik a rendelést, továbbá álmukból felrugdalva is helyesen tudnák olvasni a váll-lapokat meg a gallérokat.
Hatalmas malőr lenne leőrnagyozni egy ezredest, és az alsóbb ranglétrafokon acsarkodók még sokkal érzékenyebbek a nehezen kiküzdött rangjukra. Egy törzsőrmester például felpofozott a minap egy idős pincért, aki őrmesternek nevezte.
‒ Leginkább a felfordulástól tartok, a fejetlenségtől, az indulatok elszabadulásától ‒ mondta pattogó szavakkal Swartztopf Ödön tüzér őrnagy egy hölgynek, akit az imént mutattak be neki. Az özvegy gyakran jelent meg a Bodóban különböző tisztek társaságában. A többség úgy tudta, hogy férje, Szalontay Kázmér az orosz fronton esett el, holott a spanyol vitte el. Szalontayné Soroksári Franciskának sokan udvaroltak, valamennyien csillogó bajszú tisztek, többen is jó családokból, kiváló nevekkel, de neki mindig a magányos nők szomorú mosolya ült az ajkán.
Jó ideje most először mosolyodott el, hogy Swartztopf őrnagy diszkrét dohányfüstös leheletét érezte az arcán. ‒ Meséljen még ‒ biztatta az őrnagyot, aki hosszú évek óta élt magányosan, és azok a nők, akiket felengedett Baross utcai lakásába, szinte mindig azzal a mondattal búcsúztak tőle, hogy „Ödön, ön férfi a köbön”. Jóllehet Ödön már rég nem volt egykori önmaga, aki vívóleckéket adott és az ágyban is merészen támadott. Ha visszavonult egy másodpercre, az is csak egy új, az eddigieknél hevesebb támadás jele volt. Támadott, döfött, hátralépett, és előreugorva szúrt megint.
A negyvenes évei vége felé járó őrnagy a vívás helyett azonban már csak a lövészetben jeleskedett, ahol nem nagyon kellett mozogni, elég volt néha elsütni a fegyvert és odasétálni a céltáblához. A harmincas özvegy persze alig tudott erről, ő még a kardjára büszke huszárt látta ebben a korosodó tüzérben, és ismét arra biztatta, hogy meséljen. ‒ Mit is mesélhetnék ‒ szerénykedett Swatztopf, és valami szép történetet próbált felidézni.
Talán azt, amikor a kivégzett csetnik család kisgyermekét vette karjára, hogy fotó készüljön róla a hadisajtónak.
A Szerbiában elkövettet kegyetlenkedésekre nem volt büszke, de ez most nem tűnt jó témának, ha az özvegy szívét célozta meg éles töltényeivel. ‒ Néha ki kellett végeznünk bizonyos csetnikeket ‒ mondta úgy, hogy elharapta a szavak végét. ‒ Ne mondja ‒ mutatott komoly érdeklődést az özvegy. ‒ Lelőtték őket? ‒ Hogyne ‒ felelte az őrnagy ‒, és az én dolgom az volt, hogy megadjam nekik a kegyelemlövést. ‒ Az mi? ‒ értetlenkedett az özvegy.
‒ Aki még mozgott, azt fejbe lőttem ‒ mondta az őrnagy és odaintette a pincért.
‒ Mit szabad rendelnem ‒ kérdezte az özvegyet. ‒ Valami erőset ‒ mondta a hölgy, és az őrnagy konyakot rendelt, kettőt. Az özvegy is régen fogadott bizalmába férfiakat, és mindig megbánta később, de ez a tüzér kedves volt, illetve inkább csak titokzatos. Franciska szerette, ha valaki ilyen magabiztos mozdulattal tudja lesöpörni a terítőre hullott szivarhamut. Aki így tud seperni, az döfni is tud, nemcsak lőni, erre gondolt az özvegy és belekortyolt a konyakba. Határozottan érdekes férfi, gondolta, miközben az őrnagy gondolatban pucérra vetkőztette az özvegyet és elnyomott egy diszkrét köhögést.
‒ Csak nem beteg – kezdett aggódni Franciska ‒, tán megfázott.
‒ Meglehet. Ihatnánk egy forró teát a lakásomon, mely itt van nem messze ‒ jegyezte meg hanyagul az őrnagy. ‒ Remek elektromos forralóm van.
Az özvegy szemérmesen behunyta a szemét, aztán vágyakozó pillantást vetett az őrnagy bajszára. Nem hegyes huszárbajusz volt, inkább csak egy bútorkefe, vagy lovakat szokták ilyennel kefélni, gondolta félénken az özvegy, és pillantása a tiszt derekára tévedt, a feszesen meghúzott nadrágszíjra.
Az őrnagy fizetett és karját nyújtotta a hölgynek. Rövidesen az utcán voltak és nem vártak villamost, az őrnagy udvariasan terelte az özvegyet bizonyos irányba. ‒ És kik ezek a csetnikek? ‒ kérdezte az özvegy.
‒ A csetnikek? ‒ kérdezett vissza az őrnagy, és úgy tett, mint aki gondolkodik. ‒ Nehéz erre válaszolni. Vannak rendes emberek, és vannak olyanok, akik nem azok. A csetnikek nem azok. ‒ Az özvegy elmosolyodott. ‒ És vannak köztük gyerekek is? ‒ kérdezte bizonytalanul. ‒ Mindig vannak ‒ mondta az őrnagy. ‒ És őket is agyonlövik? ‒ kérdezte az özvegy. ‒ Agyon ‒ felelte az őrnagy és a liftnél udvariasan maga elé engedte a hölgyet. Formás feneke van, gondolta.
‒ Mikor érezte magát igazán boldognak ‒ tette fel a váratlan kérdést az özvegy a liftben, majd lehunyta a szemét. Nem arra a válaszra várt, hogy „akkor, Franciska, amikor magának bemutattak, és megcsókoltam a kezét”, de azért végigfutott a hátán a hideg, amikor meghallotta az őrnagy válaszát. ‒ Talán akkor, amikor életem első parancsát adtam. Lenyűgözött, hogy az a baka bármit köteles megtenni. Lehet, hogy csak azt parancsolom neki, adjon tüzet, de lehet, hogy azt, ölje meg az anyját, és neki mind a kettőt gondolkodás nélkül végre kell hajtania.
Az özvegy bután elmosolyodott, és csak annyit mondott:
‒ Bámulatos. ‒ Mindig ezt mondta, ha nem értett valamit.
Itt olvashatók korábbi Borongók.
Fotók: Józsefváros régi képeken Facebook-csoport
