Sötét lakást bérel. A lakópark egyik földszinti ingatlana, a nappali sűrű fás területre néz, úgyhogy nem kap sok fényt. Tetszett neki, hogy magas fák törzsére lát rá, ezért vette ki, eszébe sem jutott akkor, hogy cserébe még nappal is állandó lesz otthonában a félhomály.
Amikor a fia még vele élt, folyamatosan világítottak náluk az állítólag a naphoz leginkább hasonló fényt adó trifoszfor fénycsövek, de most már nem érzi a szükségét, hogy használja őket. Ideje nagy részét a sötét nappaliban tölti, ahonnan lehetetlen helyesen felmérni a kinti időjárást. Szinte sohasem lép be a franciaágyas, gardróbos, tévés hálószobába, ahol régen a fiával éltek. Ugyanígy elkerüli a kisszobát a gyereknek csináltatott nyersfa íróasztallal és könyvespolccal. Az utóbbi az egyetlen fák nem árnyékolta, világos helyiség a lakásban, de csak akkor nyitja ki az ajtaját, amikor a fia meglátogatja.
Az édesanyja temetése után, akkor még vele élt a fia, és még beszélt, elővette a gyászévben viselni kívánt ruháit, és felakasztotta egy hatvan centiméter széles ruhatartóra. Fekete pamut tavaszi meg egy őszi ing és egy fekete rövid ujjú blúz. Egy fekete gyapjúnadrág és egy fekete farmer. Egy fekete garbó és egy hosszú, fekete gyapjúkabát. Egy vastag fekete kötött sál és egy pár szürke kesztyű.
Ennyi. Semmi mást nem kell vennem.
Magának duruzsolt a ruhatartó előtt állva, meg persze az ágyról őt kémlelő fiának.
Miért kell egy éven át fekete ruhákat hordanod?
Nyugodt hangon válaszolt: Hogy ne legyek vidám, gondolom.
Nem lehetsz vidám?
Rosszul érezném magam tőle.
Nagymama miatt? De anya, nagymama szereti, amikor mosolyogsz!
Erre már a fiára nézett, és elmosolyodott.
*
Egyszerűen él.
Mindig időben kimossa néhány fekete ruháját, megveszi a legszükségesebb élelmiszereket, elegendő ételt készít magának és az étkezést követően rögtön rendet tesz, elpakol. Napközben, amikor nem az alapvető tennivalókkal foglalkozik, többnyire mozdulatlanul ül a nappaliban, a hatalmas fák zöldellő ágait és vaskos törzseit nézi. Még nincsen este, de a lakás már sötét. Amikor a fák körvonalai feketésre váltanak, kinyitja a bejárati ajtót és kimegy. Keresztülsétál az alkonyatba burkolózó lakóparkon, elér a különösen rövid zöld lámpáiról ismert gyalogátkelőhöz, majd megy tovább.
Sétál és sétál, hogy úgy elfogyjon az ereje, hogy már menni se tudjon többé. Addig sétál, amíg már képtelen felfogni a lakása nyugalmát, ahova visszatérni kénytelen, amíg úgy kimerül, hogy rá sem tud nézni a sötétlő fákra, a fekete függönyre, a fekete kanapéra és a fekete legósdobozokra. Sétál, hogy aztán a fáradtságba beleszédülve az oldalára feküdhessen a kanapén és tisztálkodás nélkül, a takarót magára sem húzva elaludjon. Sétál, hogy ne keljen fel az éjszaka közepén, még akkor sem, ha rémálmok kínozzák, hogy ne forgolódjon nyitott szemmel, álmatlanul hajnalig. Sétál, hogy ne kelljen élénk hajnali órákon makacsul felidéznie és összeillesztenie emlékeinek töredezett szilánkjait.
Csütörtökönként, a görögóra napján, valamivel korábban pakol be, mint kellene. Nem buszozik el az iskoláig, megállókkal előbb leszáll és az aszfaltból sugárzó délutáni hővel dacolva sétál. Még azután is, hogy beslisszan az iskola épületébe, jó ideig izzadságban úszik a teste.
Egyszer éppenhogy csak felért az emeletre és észrevette az előtte sétáló ógörögtanárt. Ösztönösen megállt. A lélegzetét is visszafojtotta. A férfi azonban megérezte a jelenlétét, hátrafordult és elmosolyodott. Közelség, esetlenség és beletörődés keveredett abban a mosolyban. Éppen köszönni akart neki, mondta, és közben egy kicsit kihúzta magát. Aztán komolyabb arckifejezésre váltott, mintha csak elnézést kérne a barátságos indításért.
Ha ezután bármikor összefutottak a lépcsőn vagy a folyosón, a férfi nem mosolygott, csak szemének finom mozgása üdvözölte. Hasonló léptekkel sétáltak az üres osztályteremig, hogy aztán a hátsó, illetve az elülső ajtaján belépjenek. Felsőtestük hasonló szögben hajolt meg, táskáik a vállukon átvetve. Nyugodtan nyugtázták egymás jelenlétét.
*
A férfi mindig ugyanazzal az arckifejezéssel szokta megszólítani az embereket. Tekintete szinte esedezik a másik jóváhagyásáért, és időnként nemcsak tisztelet, de valami megmagyarázhatatlan, finom szomorúság is megvillan a szemében.
Nagyjából harminc perccel az óra kezdete előtt csak ők ketten voltak az osztályteremben. A nő leült, egyenként előszedte a tankönyvét és az írószereit a táskájából, majd zavartan felemelte a fejét. A tekintetük ekkor találkozott. A férfi felállt a pulpitus mellett elhelyezett székéből és odament egy a nőtől nem messze lévő asztalhoz. Kihúzta az ott található széket, hogy helyet csináljon magának, és a folyosó felé fordulva leült. Felemelte a karját és összefonta a levegőben. Csak néhány pillanatig tartott, a nő úgy érezte, hogy a másik kézfogásért nyújtózik, némán ülve, összefont kézzel. Mintha csak azon gondolkozott volna, hogy megszólítsa-e a nőt. Hamarosan meghozza a döntést. Nem sokkal később lépések hallatszottak a folyosóról. A férfi felállt és visszament a helyére, a pulpitushoz.
*
Előfordul, hogy némán egymásra néznek. Miközben várják, hogy elkezdődjön az óra. A szünetben a folyosón, az iroda előtt. Lassacskán megszokja a férfi arcát. Korábbi jellegtelen vonásai, arckifejezései, testalkata és testtartása egyedivé válik. Jelentőséget azonban nem tulajdonít mindennek, nem önti szavakba a változást.
