Filmet forgatnak, mondta Lakó1, és elemelte a szemétől a távcsövet, vagyis a binoklit, ahogy ő mondta. Hümmögött. Este volt, és odaát, a kis parkon túli másik panelház egyik lakásából erős lámpafény szűrődött ki. Az ablakon függöny nem volt, redőny felhúzva, és azt lehetett látni, ahogy egy idősebb férfi az ablak alatt ül – vélhetően egy asztalnál. De mi lehet az asztalon? Ez már rejtve maradt Lakó1 elől. 

Hadd nézzem, bökte meg Lakó1 vállát a felesége, Lakó8. Ahogy hozzákerült a távcső, a nő hosszú időre elnémult. Nem találom. 

Ötödik emelet, mondta a mellette álló Lakó1.

De melyik lépcsőház? 

A harmadik. 

De honnan harmadik? Lakó8 ciccegett.

Amikor végre meglett, Lakó8 hosszan bámult bele a távcsőbe. Meg se moccant. Néznek valamit, suttogta. 

Néznek?

Igen, a férfi és a nő.

Már nő is van? Mutasd!

Lakó1 a távcső lencséin most azt látta, hogy az idősebb férfi mellett egy asszony is ott ül az ablak alatti asztalnál, és mintha búslakodva, az asztalra könyökölve mindketten nagyon töprengenének valamin. Aztán lehúzták odaát a redőnyt, és a dolog megoldás nélkül maradt.

Nem filmforgatás, mondta Lakó1 a feleségének már elalvás előtt az ágyban. A filmes lámpák, azok a reflektorok másmilyenek. A franciaágy másik oldaláról már csak Lakó8 egyre mélyülő szuszogását lehetett hallani.

És Lakó1 talán el is felejtette volna az egészet, ha másnap nem azt látják újra a távcsővel, hogy odaát függöny,​ redőny, minden elhúzva-felhúzva, és az idősebb férfi a Tömő utca másik nagy panelházának ötödik emeletén megint ott ül az asztalnál – és néha a felesége is vele. Ülnek, és bámulják az asztalt búslakodva. 

Gyászolnak, mondta Lakó8. Szegények. Kijüket veszthették el, hogy ilyen bánatosak?

Órák teltek el, tél volt, korán beesteledett, és Lakó1 csak akkor szólalt meg újra, kezében a távcsővel. Így gyászolnak, széthúzott függöny mellett, esténként fényárban? 

Lakó8 megvonta a vállát. 

Olvasnak, mondta egyszer Lakó8 napokkal később. 

Nem, mondta Lakó1. Annál többet mozgatják a fejüket meg a kezüket. Hacsak folyton nem mászik el a könyvük. Nézd meg, hogy a férfi mennyit tekergeti a fejét. 

Kisállat lenne az asztalon? 

Ugyan, intette le Lakó1.

Ami biztos, hogy odaát a Tömő utca másik házában az a két ember egyre intenzívebben és elmélyültebben foglalkozott azzal a valamivel.

Egyébként zavartalanul lehetett nézni őket, mert rá se hederítettek a külvilágra, csak az volt fontos, ami az asztalon van, meg hogy legyen hozzá elég fény, ezért húzták szét a függönyt már reggel, délután felé meg ezért kapcsoltak fel minden lámpát, a függönyt meg még sokáig úgy felejtették, és a redőnyt se engedték le sokáig. Volt, hogy a pár, a férfi és a nő odaát állva nézte az alattuk elterülő tárgyat, és olykor-olykor odanyúlt, hogy megigazítson rajta valamit. Időnként úgy forgatták a fejüket, mint a kíváncsi kölyökkutyák. Érthetetlen. 

Tudom már! Harmad- vagy negyednapra lett meg a megoldás. Pázl, mondta Lakó1. Pázlt raknak.

Mit mondasz? 

Pázl. Vagy pázli. Az a kis apró darabokból álló izé, tudod.

Ja, ja, mondta Lakó8, és elkérte ő is a távcsövet. Jó nagy hülyeség. Miért nem csinálnak valami értelmeset?

Például? 

Dolgozzanak.

És ha nyugdíjasok, mint mi?

Én így is mosok, főzök, mosogatok épp eleget.

És mintha csak eszébe jutottak volna a teendői, Lakó8 visszaadta a férjének a binoklit és ment a dolgára.

De Lakó1 valahogy ott ragadt az ablaknál, mint aki még vár valamire, és később, amikor Lakó8 megint odakeveredett a közelébe, így szólt: pedig mi is vehetnénk egyet. Én is azt hallottam, hogy jól el lehet benne merülni. Közben mehetne a rádió. 

Nekem ugyan nem kell.

Jó lenne, meglátod! Festmény legyen vagy valami szép táj? Egy tengerszem fenyvesek között? Színes házak egy fjord sziklás partján? 

Ne is álmodozz.

Kiraknánk utána falra, összeragasztva!

Nincs itt elég hely ehhez, Imre. A negyedéig se jutnál, aztán csak kerülgetnénk.

Én kedvet kaptam.

És aztán hol csinálnád? A földön?

A konyhaasztalon. Épp mint ők!

A konyhaasztalt felejtsd el.

Akkor a nappaliban a kisasztalnál. 

Arra rá se férne. És elcsúfítanád itt nekem a lakást hetekre. 

Lakó1 megvonta a vállát és elnémult. Megint elmúlt néhány óra, és megint beesteledett. Lakó1 az ablaknál állt a távcsővel és csak halkan szólalt meg, de épp annyira halkan, hogy Lakó8 meghallja. Miért, amit mi csinálunk, az értelmes? Hogy távcsővel fürkészünk másokat?

Lakó8 válaszra sem méltatta. 

Megint eltelt egy kis idő, és Lakó1 végül behúzta a függönyt, mint aki a maga részéről lezártnak tekint egy ügyet, és ezzel meg is könnyebbül. 

Na mindegy, az a lényeg, hogy összeállt a kép, mondta elégedetten, majd leült tévézni.

Fotó: pexels