Rögtön hazudok a címben, ugyanis maradt zsidó Székelyudvarhelyen, egy vagy talán kettő is (ez egy 2019-es állapot – derül ki az uh.ro Spierer Elekkel készült interjújából). Azonban a többi kb. 300 személy, akik a kisváros életének aktív résztvevői és alakítói voltak egészen 1944-ig, a deportálások kezdetéig, eltűnt a székely „fővárosból”: az auschwitzi haláltáborból 38, a munkaszolgálatból pedig 88 férfi tért haza, de nagy részük kivándorolt a II. világháborút követően.
Erről az (egykori) közösségről szól Fecső Zoltán dokuja, az Ahogy az óra jár, amit az újra megrendezett, 44. Magyar Filmszemle programjában mutattak be a zsúfolásig megtelt Latabár teremben. A film egyébként nem idei, hanem 2023-as, de a szemlét oly régen rendezték meg, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően régebbi filmeket is lehetett idén nevezni.
A mű nem kecsegtet formabontó megoldásokkal, de erre nincs is szükség, éppen elég, ahogy a túlélők beszélnek a felfoghatatlan megpróbáltatásokról, a történészek kontextusba helyeznek, a narrátorok pedig a korabeli
jogfosztó intézkedéseket
citálják sorra és rendre. A Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Izraelben, valamint Auschwitzban forgatott film kronologikusan halad végig korszakokon: a XX. század első negyedének elfogadó attitűdjének mikrotörténeteken keresztül való bemutatásán át jutunk el egyszer csak a teljes kirekesztésig.
„Gyerekkoromban nem volt antiszemitizmus, a zsidók jól megvoltak a székelyekkel” – idézi fel azokat az éveket Schwachter Ernő volt munkaszolgálatos Netánjából, amikor a fajvédő propaganda még nem mosta teljesen át a székelyek agyát (is). Ennek alátámasztására a dokuban felidézik a Székely Közélet „politikai, közgazdasági és társadalmi újság” egyik 1925-ös számának cikkét, melyben még a tisztelet hangján beszélnek a zsidókról, és azt tanácsolták azoknak, akik esetleg irigyek a zsidók sikereire, hogy akkor tessenek velük versenyezni, az mindenkinek jó lesz.
A zsidóság egyként érzett a magyarsággal, az egyik legelső udvarhelyi zsidó család feje, Springer Salamon (a másik család az Eisner volt) mind a 7 fiát „a magyar zászló alá küldte a 48-as szabadságharcban”, ahogy az első világháborúban is jelen voltak a közösség tagjai, de a trianoni döntés is ugyanolyan traumaként érte őket, mint a nem zsidókat – tudjuk meg korabeli újságcikkekből. Mint tudjuk, ez nem volt elég, a hozzáállás aztán radikálisan megfordult a különböző kormányzatok lelkes munkájának köszönhetően. Ernő bácsi tehát 1942-ben megkezdte a kínkeserves munkaszolgálatot.
„1000 kilométert gyalogoltunk Ukrajnában, a végére cipő nélkül maradtunk, és jött a tél”
– meséli, és így tovább, rendre előjönnek a mérhetetlen szenvedések történetei, emberek totálisan értelmetlen és embertelen keresztülhajszolása országokon, hol gyalog, hol marhavagonban.
Gold Reneé túlélő az izraeli Haderából még Udvarhelyen átélte azt, hogy az iskolából a nem zsidó szülők kérésére eltanácsolták, mondván, hogy „nem egészséges az, ha egy zsidó gyerek is jár a nem zsidók közé”, aztán a diszkrimináció további módozatainak megtapasztalása után irány a halálgyár, amit Gold Reneé hatalmas szerencsével túlélt, persze kitörölhetetlen szörnyűségekkel az emlékezetében: „a barátnőm elment, megfogta a drótot, és befejezte, nem bírta tovább” – meséli a kamerának máig izzó felháborodással.
A gonoszság hétköznapi, gyakorlatias aspektusa rajzolódik ki a Székely Nép 1944. májusi számából, ahol is arra kérik a keresztény hölgyeket, hogy retiküljüket ne szorítsák a szívük alá, az ugyanis a zsidó nők szokása, akik így akarják eltakarni a sárga csillagot:
„legyen a szív felett viselt táska is megkülönböztető jelvény, hogy tudjuk, a táska mögött zsidó nő lapul”
– olvassa a lap cikkét a filmbéli narrátor szenvtelen hangon.
Akadtak, akik segítettek a zsidóknak, vagy legalábbis szánakoztak sorsukon: Bogdán Zsolt kolozsvári színművész meséli azt a generációkon keresztül is élő történetet, amikor is Izsákovics bácsi, az idős órásmester inkább megtanít néhány könnyebb órajavítási trükköt a kuncsaftnak, tudván, többé nem lesz lehetősége megjavítani az elromlott órákat: „inkább megmutatom, hogy kell, minket innen nemsokára elvisznek”.
Lőrinci Mária nyugdíjas tanár Udvarhelyről is melegen emlékszik a népes Sámson családra, és annak fejére, Józsefre: „anyámmal akár napi háromszor is bementünk a Sámson bácsi boltjába, mert annyira jól el lehetett vele diskurálni.
A zsidó kereskedőktől nagyon sokat lehetett, lehetne, lehetett volna tanulni.”
Diamantstein György, a marosvásárhelyi hitközség vezetője azonban már másra világít rá, mégpedig a zsidóüldözés egyik fő céljára, a rablásra, a kifosztásra. „Volt egy hely, pénzverdének hívták, mert itt addig verték az embereket, amíg mindenüket kiadták, és a kínzások hatására olyanokat is elismertek, amiket soha nem tettek meg” – mutat rá a zsidófalók akasztófahumorára.
A film végül – nem tud mást tenni – némileg pozitív lecsengéssel zárul, amennyiben bemutatja a túlélők (és gyermekeik) beilleszkedését Izraelbe, akik sikeres vállalkozók, szoftverfejlesztők, építészek stb. lettek. Az alijázók (Izraelbe költözők) új hazát találtak, kettős identitásukat azonban nem veszítették el. Érdekes, hogy még azoknak a leszármazottaknak is erős kötődésük van Erdélyhez és Székelyudvarhelyhez, akik már nem ott születtek:
„egyszerre vagyok zsidó és udvarhelyi, Udvarhelyet nem lehet belőlem kitépni”
– mondja Jakabovits Schwachter Ella nyugalmazott zenetanárnő kiváló magyarsággal, sőt beszédében még a székelyekre oly jellemző „sö”-zés is megmaradt (nem „és”-t, hanem „s”-t mondanak).
A film végén montázst láthatunk az 1944 előtt készült családi fotókból, az idillt árasztó képeken csillogó szemek néznek a kamerába, vizuális emlékeként az elpusztított Hirscheknek, Weinbergereknek, Goldoknak, Baumoknak, a film alkotói a „Szól a kakas már” c. magyar chászid népdalt választották zenei aláfestésnek – kézenfekvő és mindenképpen idevaló megoldásként.
A magyar hatóságok összesen 131.639 embert deportáltak Észak-Erdélyből Auschwitzba, és ezzel nemcsak a magyar karakterű nagyvárosok (Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti) szellemi, kereskedelmi, kulturális életének okoztak helyrehozhatatlan károkat, de a magyar identitású zsidók elpusztításával ezekben a városokban csökkent a magyar nyelvi dominancia is, ezzel pedig azt érte el a magyar állam, hogy elvegye még annak is a lehetőségét, hogy az etnikai, többségi elv szerint valamikor, valamilyen formában újra Magyarországhoz tartozzanak (ami egyébként nekik is – minimális – céljuk volt). Ezt az öngyilkos folyamatot nevezi egyébként Ungváry Krisztián történész második Trianonnak: „a magyar kormányzat zsidóellenes deportálásai Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti magyarságának mintegy harmadát érintették” – írja egy tanulmányában.
Ahogy az óra jár, dokumentumfilm, 100 perc, rendező: Fecső Zoltán.
