Két hét múlva nyugdíjas leszek, ezért eljött az ideje, hogy ellátogassak a kérdéses intézménybe, amely itt van pár sarokra, a kerület szélén, rögtön a kórház meg a temető mellett. Régen ez lehetett a város pereme, ma már nem az, de azért mégsem bulinegyed. Nincsenek itt edzőtermek, fitneszklubok, de kocsmák sem, csak csoszogó öregek, akikre türelmetlenül várnak a zebra előtt fékező terepjárók, nem dudálnak, de üresjáratban is adják a gázt, míg átér a vén nyugger.
Két hét múlva én is nyugger leszek. Ha valaki a József utcai szerencsejáték-fogadó előtt elém toppan, akkor kikerülöm. Szomorú szegény, mert nem nyert, nem akarom felbosszantani azzal, hogy a szemébe nézek, és semmiből nem áll kikerülni. Jóllehet nem megy már olyan könnyen a járás, sántikálok kicsit, ami passzol a koromhoz, de amikor fékez egy terepjáró és átenged a zebrán, mindig odaintek, hogy köszi, és szedem azt a rossz lábam.
A nyugdíjellátóban sorszámot húzok, és hamar sorra kerülök. Hoztam mindent, munka- és katonakönyvet, szükséges iratokat. A hölgy segítőkész, tudja a dolgát, nem tesz fel kellemetlen kérdéseket. Nem tudom eldönteni, hogy a tapintat, melyet velem szemben tanúsít, szakmai rutin vagy őszinte együttérzés. Már hogy a forradalmi munkás-paraszt kormányba lehetne őszinte. Minden áldott nap hatszáz ilyen nyomorultat igazít útba. Mert hát ez egy folyamat, egy út.
Elindultam ma reggel a Baross utcából és végigsétáltam a Dologház utcán. Tavasz volt, március vége, mint nyolc évvel ezelőtt, amikor leszedték a Baleseti Intézet ambulanciáján a gipszet a kezemről. Két teljes hónapon át szenvedtem tőle, de egy ápoló fél perc alatt leszakította a karomról, és alig ismertem rá csenevész csuklómra. A csont viszont összeforrt, használni tudtam megint a kezem, bár egy sörös korsót sem tudtam megemelni vele sokáig.
Most azonban nem a Baleseti Intézetben, hanem a nyugdíjintézetben ülök szemben az ügyintézővel, aki az adataimat olvassa. Bele se merek gondolni, mi minden lehet ott, és bár biztos vagyok benne, hogy nem látja azt a reggelemet, amikor 1985-ben három munkanap után léptem ki a templomi orgonák gyártására szakosodott Hungária körúti üzemből, ahová egy átivott éjszaka után mentem be reggel hatra, hogy közöljem a portással, semmi kedvem egy ilyen helyen dolgozni, abban azért nem lehettem biztos, hogy nem lát más reggeleket.
A hölgy néha nagyon megfontoltan lenyomott egy billentyűt, és persze rögtön arra lettem volna kíváncsi, hogy ennek a billentyűnek a lenyomása vajon jelent-e forintban kifejezhető előnyt vagy hátrányt a nyugdíj összegének megállapításánál. Természetesen nem kérdeztem semmit és szigorúan csak arra válaszoltam, amit a hölgy kérdezett. Hogy voltam-e katona. Már hogy az ördög sípcsontjába ne lettem volna. Persze hogy voltam, és azt is pontosan meg tudom mondani, hogy mikor. 1981. augusztus huszonhatodikán vagy…
Az ügyintéző hitetlenkedve nézett rám, mert nem szoktak az emberek ilyen pontosan emlékezni. Nézze, mondta mélyen a szemembe fúrva pillantását, tudom, hogy mennyire nehéz év volt ez az életében. Vacak verseket írt, az élete megfeneklett, s bár a nő, akit akkoriban szeretett, viszontszerette, türelmetlen volt bizonyos italozási szokásait illetően. Itt van a neve is… pillantott az iratokba az ügyintéző, de leintettem. Hagyjuk.
Kérdezzen inkább a katonaságról. Jó, mondta a hölgy. Tehát 1981. augusztus 26-én vonult be, ezt eltalálta. Mi történt ott magával? Lenyírták a hajamat és elvették a ruhámat. Sorakoztattak, sorakoztattak és sorakoztattak. Jó, ez elég unalmas, mindenki ezt meséli, mondta a hölgy. Netán tud valami humoros történetet mesélni az életéből? Mennyiben függ ettől a havi nyugdíjam összege, amit majd megítélnek, kérdeztem. Semennyiben. Ez a csúnya, de pontos válasz.
Közben a hölgy újabb billentyűket nyomott le, de egyesével, nagyon finoman, sohasem gépelt be hosszú szavakat, ezért annál nagyobb jelentőséget tulajdonítottam annak az egyetlen lenyomott billentyűnek. Lapozott az adataim között. Élet-halál urának tűnt, mert ebből a nyugdíjból fogok élni maradék éveimben, mégsem éreztem úgy, hogy ítél felettem. Voltam-e munkanélküli? Persze, azt is megmondtam, hogy mikor, napra, percre.
Emlékszem, mosolyodott el végre a hölgy, az sem volt könnyű év. Doverben összeveszett a barátnőjével, és a maradék pénzéből vett egy üveg gint, pedig utálja az efféle pancsot. Az volt a legolcsóbb, vetettem ellen. Meg sem hallotta, nyomogatta tovább a billentyűket.
Fél óra sem telt el, végeztünk. Kettőnk közül csak én éltem 1978-ban, amikor az érettségi és egy kudarcos felvételi vizsga után elszegődtem dolgozni valahová, ahol pokol volt az élet, a reggeli kávénak dízelolajíze volt, de nem rúgtak ki, mert mindenki lógott, csalt, hazudott. Boldog békeidők.
