Budapest legjobb éttermében szoktam ebédelni, s mondom ezt úgy, hogy nem sok összehasonlítási alapom van, mert én nem enni, hanem inni jártam el hazulról több mint negyven éven át.

A törzshelyemen jóformán minden nap minden szakában kiszolgálnak bárkit, aki megéhezett, és azon sem akadnak ki, ha az ember délben kéri a reggelit. Hozzák a szalonnás rántottát vagy tükörtojást akár a teraszra is, ahová reggeltől estig odasüt a nap.

A hideg hónapokban azonban a többség, így a nyugdíjasok törzsasztala is beköltözik a teraszról, de ők közvetlenül a pult mellé, hogy ne kelljen annyit rohangálniuk sem nekik, ha szólítja őket a szükség, sem a pincéreknek, ha hozzák az újabb köröket.

Vidámságuk az egész éttermet betölti, mint egy bekapcsolva felejtett rádió, csak sokkal szórakoztatóbb. Egyikük hangja jóval ércesebb a többiekénél. Mondhatnám, hogy ez a hang borízű, ha nem sört inna vodkával.

Minap kifejtette, hogy szerinte a pesti utcák makacs kátyúit nejlon bevásárlószatyrokkal kellene befoltozni, mert míg az aszfalt szemmel láthatólag elkopik egyetlen tél alatt, a műanyag lebomlási ideje évszázadokban, sőt évezredekben mérhető. Gyakorlatias elképzelését általános tetszés fogadta, és én is csak ajánlani tudom az illetékeseknek, ám nemcsak az aszfalt, hanem az undorító térkő kiváltására is.

Így karácsony közeledtével azonban szinte kizárólag a zabálásról beszélgetnek. Borízű barátunk – nevezzük most már így – tegnap kifejtette, hogy milyen húsból lesz a legjobb rostélyos, majd rövid kitérőt tett a darált húsból készült ételek világába is, nem mulasztva el felhívni a figyelmet a húsdaráló alkatrészeinek helyes karbantartására, különös tekintettel a vágófelület megélezésére, amit általában helyesebb szakemberre bízni, bár ő ehhez is jól ért.

A mákdarálóval csínján kell bánni, hisz ott csak a két hengernek van dolga, tudja ezt jól mindenki, aki darált már mákot. Megtudhattam azt is, hogy mennyi hagymát kell tenni a rostélyosra, és milyen mértékben kell megpirítani, hogy jó ropogós legyen, de elmesélte még, hogy a megboldogult édesapja egykori kertjében álló négy szilvafa terméséből annyi pálinkát tudtak főzni, ami mindig kitartott egészen tavaszig.

Soha nem unatkozom itt, még akkor sem, ha véletlenül egyedül kell bekanalaznom azt a hatalmas adag forró palóclevest, ami kellemesen átmelegíti az embert az egész napos biciklizés után. „Negyven Unicum jöhet?”

A főpincér sosem mulasztja el feltenni a kérdést, amióta egy nyári vasárnap délután – igaz, sokan voltunk rá – pontosan ennyi felest számolt össze fizetéskor helyettünk, mert mi már nem nagyon tudtunk számolni. „Köszi, ma nem. Még dolgoznom kell.”

Itt olvashatóak a korábbi Borongók.

A nyitóképen az Utasellátó szeszmentes bisztrója a Keleti pályaudvaron, 1973 – Fotó: Bauer Sándor / Fortepan