Budapest legfontosabb konfliktusai korunkban elsősorban a kormányhatalommal állnak fönn, elsősorban a működésre sem elegendő finanszírozás témakörében. (Komolyabb fejlesztésekről szinte már szó sem esik az ország centrumában.) De az újságolvasó napjainkban sem kénytelen nélkülözni azokat a témákat, melyekben a főváros és egy vagy több kerület áll egymással szemben, illetve amelyekben a 2 szintre szétosztott hatáskörök keserítik meg a polgárok életét, például a parkolás szabályozásában.

Ragadjunk ki két példát! Az első humoros, a második friss.

Tarlós István főpolgármester nyilatkozata 2017. április 1-jén jelent meg a Budapest portálon a Magyar Hírlapból átvéve. A cikket – dátuma ellenére – komolynak szánták. Mint kiderül, a főpolgármester azért vélte úgy, hogy „nem hatékony a kétszintű önkormányzati rendszer” (ez lett a cím is), mert a kerületi közterület-felügyeletek minél több büntetést kívánnak beszedni. (Mint emlékezetes, a pletykák szerint ekkoriban azért szentelt figyelmet a kérdésnek Tarlós István, mert a feleségét is megbüntették egy tiltott kanyarodás miatt.)

Másik példánk legyen a közelmúltból a néhány belső-erzsébetvárosi közterület sétálóutcásításának ügye! Az autóforgalom korlátozásával minden érdekelt egyetért, a jogszabályok a hatáskört ebben az ügyben a fővároshoz telepítették. Amikor Vitézy Dávid, a klímavédelmi, közlekedési és városfejlesztési bizottság elnöke a közgyűlés elé vitte ez ügyben a javaslatát, mégis kitört a botrány. Nemcsak Niedermüller Péter, a VII. kerület polgármestere ragaszkodott ahhoz, hogy előzetesen egyeztetni kellett volna vele (azóta ez megtörtént), de Karácsony Gergely főpolgármester is azon a véleményen volt, hogy

amíg nem tárgyalják meg a kerülettel.

Budapest tulajdonképpen már hivatalos megszületése előtt fővárosként működött. Már Mária Terézia fölismerte, hogy itt van Magyarország centruma, és persze Bécsnek alárendelve, a Habsburgoknak kényelmes Pozsony mellett, de bizonyos központi funkciók idetelepítését tervezte. A tervekből megvalósult például a nagyszombati egyetem, a mai ELTE Budára hozása. Az 1848-as 12 pontból mindnyájan emlékszünk a kormányt „Buda-Pesten” és az országgyűlést Pesten követelő fontos pontokra. Ez a forradalomban jogilag és ténylegesen is megvalósult, annyira, hogy a szabadságharc orosz-Habsburg leverése után sem vitték vissza például az országgyűlést Pozsonyba.

Amikor a kiegyezés után, 1873-ban jogilag is megalakult a székesfőváros, viszonylag természetes, szerves módon jöttek létre a kerületek alapvetően az országgyűlési választókerületek alapján, de jól követve a korábban önálló három város, illetve a városrészek tagolódását is. Buda zöme lett az I. kerület, csupán keskeny északi csíkja (Víziváros, Országút) lett a II., Óbuda a III. A Duna bal partján a középkori, egykor fallal kerített Pest kapta a IV., majd északról délre, legyezőszerűen a „külvárosok” az V.–IX. számokat (Lipót-, Teréz-, Erzsébet-, József- és Ferencváros). Az egyetlen külső kerület, a X. Kőbánya lett, és ez az egyetlen eltérés a választókerületi beosztástól, az akkor

Bár nem a voksolás a témánk, a dualizmus korszakának helyhatósági választási rendszerét az egyszintűség kontra kétszintűség szempontjából érdemes egy picit részletesebben is megvizsgálni. Megelőlegezzük az eredményt: a fiatal fővárosban egyértelműen egyszintű volt az önkormányzatiság, kizárólag fővárosi testület (elnevezése: törvényhatósági bizottság) létezett, sőt a közigazgatási kerületek (eltérően az országgyűlési választásoktól) még szavazókerületet sem alkottak (mai fogalmainkkal legfeljebb szavazóköröket), a testületet egyetlen, nyílt listás szavazással hozták létre. A jelöltállítás, a szavazás lebonyolítása, utána pedig a testületi munka, a városkormányzás viszont nagyon is kerületi keretek között zajlott.

Az első világháborút megelőző évek budapesti politikai rendszerének működéséhez tegyük félre, amit ma gondolunk az általános választásokon alapuló tömegdemokráciákról! Vagy ahogy az Önkormányzati választások Budapesten 1867–2010 című kötet első, ezzel a korszakkal foglalkozó tanulmányát jegyző Horváth J. András összegzi: „a dualizmus évtizedeiben működtetett fővárosi választási szisztéma – ne szépítgessük – a népképviselet karikatúrája volt”.

A bonyolultan szabályozott, többféle cenzus – vagyoni, jövedelmi, helybenlakási, végzettségi, foglalkozási feltétel – a 20 évesnél idősebb férfiak (csak ők jöttek szóba) zömét is

A választók száma kezdetben nem érte el a lakosság 4, de később se az 5 százalékát! Kerületenként legfeljebb 1000–1500 főről volt szó, és mivel a rendszer előzetes aktivitást is feltételezett – fel kellett iratkozni a névjegyzékre –, valójában néhány százan döntöttek minden városrészben. Feltételezhetjük, hogy személyesen ismerték egymást.

A megválasztandó törvényhatósági bizottság 400 fős volt, illetve a póttagok miatt ennél is nagyobb. Háromévente a hatéves mandátumú képviselők felét választották meg. Ráadásul a létszám felét a legnagyobb adózókból, a virilistákból kellett föltölteni. Ez a – nem demokratikus – metódus azért került bele a fővárosi rendszerbe, mert vidéken is benne volt, de Budapesten nem a legnagyobb adófizetők jutottak be automatikusan, hanem a legnagyobb 1200-ból 200 (plusz póttagok), tehát

Visszatérve a szabadon választott képviselőkhöz, nem életszerű, hogy a választó elkezdje lekörmölni egy lapra az általa javasolt neveket. Általában nem is így történt. Listák készültek, a polgár pedig vagy egy megfelelőnek tartott listával érkezett a választásra, vagy a sorban állva nyomtak a kezébe ilyet. A lista pedig általában kerületi szervezésben készült. Semmi nem tiltotta, hogy átlépje a kerülethatárokat, de a gyakorlatban ez ritka volt. A helyi elit általában kompromisszumra törekedve állított össze egy sokszínű kerületi listát, ezen mindenféle osztály- és rétegszempontokat, foglalkozási (iparos, kereskedő, hivatalnok), vallási, politikai megoszlást figyelembe véve. (A korszakban a 67-esek számítottak kormánypárti, a 48-asok ellenzéki közjogi beállítottságúnak, utóbbiak tehát elvileg ellenezték a kiegyezést.)

A „hivatalos” kerületi lista olykor egyeduralkodó volt, máskor indult egy vagy több ellenlista is az adott kerületben, esetleg kerületközi listával is próbálkoztak. Látható tehát, hogy ez a rendszer inkább nevezhető kiválasztásnak, mint választásnak. A mi szempontunkból azonban az az érdekes, hogy a jelölés, és ennek következtében a törvényhatósági bizottság működése is jórészt kerületi alapon történt. Valamennyi kerület legnagyobb befolyású képviselőiből választottak egy szűk bizottságot, ezeknek, illetve eleve a helyi „törzsfőnökök”-nek igen jelentős hatalmuk volt.

A világháború végén összeroskadó monarchia után az őszirózsás forradalomnak nem volt ideje helyhatósági választásokat tartani, bár tervezték, a virilizmus megszűnését kimondták például. Az újabb forradalom nyomán létrejövő berendezkedés központi elemei a tanácsok voltak, 1919. április 7-én először választottak Budapesten kerületi tanácsokat. A fővárosi testület, a Budapesti Forradalmi Központi Munkás- és Katonatanács viszont nem közvetlen választással, hanem kerületi delegálással jött létre.

A Horthy-rendszerben visszatértek a fővárosi testület választásához, de immár a választókerületeken belül arányos, listás választásokat rendeztek. Itt – a vidékkel szemben – megszüntették a virilizmust, ugyancsak a főváros és környékének (a mai Budapestnek!) a kiváltsága volt a titkos szavazás. Szélesedett a választójog, 1920-ban már a lakosság fele szavazhatott, köztük a nők is, ha nem voltak analfabéták (a férfiaknál ez nem volt akadály). Az arány azonban a későbbi választásoknál (1925, 1930, 1935) egészen 27,6 százalékra esett, 1939-ben pedig már korlátozták a zsidók szavazati jogát. Az egész korszakban az volt a választási szabályok – nem is titkolt – célja, hogy „keresztény”, hazafias kézben összpontosuljon a hatalom. Ez egyszerre jelentette, hogy nem ellenzéki és „nem zsidó”. (A korszak elején a főváros lakosságának 23 százaléka volt izraelita vallású.) Számos részszabály szolgálta a célt, ahogy erről részletesen beszámol Ignácz Károly Budapest választ című könyve. Az 1925-ös választáson megtörtént például, hogy a törvényhatósági bizottság 250 megválasztott tagja között többségbe kerültek a balos és liberális képviselők, ám 63 tag kijelöléssel, tisztsége alapján került a testületbe,

Fontos témánk szempontjából az 1930-as választás előtt megalkotott új törvény a székesfőváros közigazgatásáról. Ez ugyanis megváltoztatta Budapest külső és belső határait. Ugyan települést nem, de két területet a városhoz csatoltak. Az egyik a Csepel északi csücskében a korábbi években megépített – ma szabadkikötőként ismert – létesítmény volt, a másik pedig a főváros által már a XIX. században, rekreációs és levegővédelmi céllal megvásárolt Budakeszierdő. 

Ekkor az időközben egyre jobban beépült városrészekben 4 új kerületet is létrehoztak. (A kerületek ténylegesen csak fokozatosan, a következő években alakultak meg.) Budán az I. kerületből leválasztották a XI. és a XII. kerületet. Pest északkeleti részén, az V., VI., VII. és X. kerület egyes korábbi részeiből megszervezték a XIII. és XIV. kerületet. A kerületekben azonban továbbra sem működött önkormányzat, csak a polgármester (a mai főpolgármester) által oda állított csapat egy elöljáró vezetésével.

Tevan Imre

Cikkünk második részében arról olvashatnak, miként alakult ki a mai rendszer a rendszerváltás idején.

Nyitókép: Mile Máté