Ez a könyv az első generációs munkásokról szól. Az ingázó munkások nagy számban és arányban Budapesten és Pest megyében is jelen voltak a termelőszövetkezetek szervezésének utolsó nagy hulláma után. 1958 végétől 1960–1961-ig tartott a téesz-szervezés utolsó időszaka, amikor a földtulajdonnal rendelkezőknek be kellett lépniük a szovjet mintára erőszakkal létrehozott termelőszövetkezetekbe.

Ekkor, az 1960-as években szűnt meg a hagyományos értelemben vett parasztság. Innentől kezdve már nem maguknak termeltek a falusi emberek, hanem a közös földön kellett gazdálkodniuk. Vidéken mindenhol azt érezték, hogy kihúzták alóluk a talajt, és el kell menniük a városba dolgozni, merthogy a téeszekben a munka teljesen bizonytalan volt. Fogalmuk nem volt arról, hogy miből fognak megélni, a téeszek többsége az első években nem, vagy csak igen keveset fizetett. Így Budapestre, és Józsefvárosra is, jellemző volt, hogy főváros környékéről és Pest megyéből nagy munkaerőtömeg, tanulatlan falusi származású munkaerő kezdett el itt munkát keresni. Az 1960-as évek közepén

naponta dolgozni.

Ezek az emberek nagyon különbözőek voltak. A Bicikliút a hóviharban azt mutatja be, hogy ezek az első generációs munkások miben különböztek a másod-, harmadgenerációs munkásoktól, miben volt más az ő értékrendjük.

„Életinterjúkat készítettem, megkértem őket, hogy meséljék el az életüket, és sokszor visszamentem egy-egy interjúalanyhoz. Ezek a beszélgetések általában 2-3 órások voltak, hagytam őket beszélni, és mindig rákérdeztem azokra a részekre, ahol valamiért azt éreztem, itt egy trauma, itt egy elhallgatás.”

Kisőrsi-Farkast igazából az érdekelte, hogy az ingázók hogyan élték meg azt, hogy negatívan megkülönböztették, diszkriminálták őket a városiakkal szemben? Illetve, hogy mit szólt ehhez a helyi és országos politikai vezetés – milyen jogszabályok voltak, milyen törvények. Ennek feltárása levéltári kutatásokkal járt, de ugyanannyira fontos volt az is, milyen képet közvetített ezekről az emberekről a sajtó.

Kisőrsi-Farkas végignézett sok helyi lapot, de országos újságokat is, mert bár államszocialista, pártállami rendszerről beszélünk, a sajtó nem volt teljesen centralizált. Voltak különbségek – a Szabad Föld inkább a vidéknek szólt, és másképp fogalmazott, mint a Népszabadság. „Érdekelt az, hogy ezekben a sajtótermékekben úgy általánosságban az ingázókról milyen kép jelenik meg.”

És az ingázókat nagyon sokszor deviáns emberekként ábrázolták. Alkoholistának, erőszakos figuráknak, olyan embereknek, akik mondjuk hűtlenek a házastársukhoz, szerencsejátékoznak, tehát mindenféle deviáns magatartási formát kapcsoltak hozzájuk. Ott volt például a Ludas Matyi, egy elég híres – és kb. az egyetlen – vicclap a korszakból. „A Ludas Matyiban az ingázóról csak olyan karikatúrákat fogunk látni, ami tipikusan alkoholistának mutatja be, aki a Keletiben áll,

Az ingázásnak tehát negatív volt a megjelenítése, mégpedig ideológiai okokból. De tényleg ilyenek voltak? „Összességében azt merem mondani, hogy az ingázók többsége nem ilyen volt.” Az ideológiai és gazdasági cél az volt, hogy elrettentsék ettől az életformától az embereket, hiszen, ha a Pest megyei termelőszövetkezetekben nincs munkaerő, az nem jó. Az volt a cél, hogy ne menjenek be Józsefvárosba dolgozni ezek az emberek, hanem szépen maradjanak a falvakban. Sok cikk szólt arról, ami persze nem volt igaz, hogy mennyire magas a falusi életszínvonal, milyen magas életszínvonalat biztosítanak a termelőszövetkezetek, ami propagandaszöveg volt annak érdekében, hogy maradjanak, vagy visszamenjenek, akik már elmentek.

Az ingázást máshogy is nehezítették, például a közlekedési lehetőségek is rosszak voltak. A karikatúráknak egy része pont erről szól, hogy fűtetlenek a vonatok, ki van törve a vonatok ablaka, össze vannak zsúfolva az emberek. Úgy ábrázolták az ingázókat, hogy a vonaton házasodnak, ott fekszenek le, hogy igazából annyira lassú a közlekedés, hogy ezek az emberek az egész életüket ott töltik. Azt várták el tőlükl, hogy a fűtetlen, sötét vonatokban a ledolgozott napi 8-10 óra után még művelődjenek, kulturálódjanak. Az volt az elvárás, hogy a vonaton ne igyanak, ne kártyázzanak, ne aludjanak.

Kipécézték, bűnbaknak használták tehát ezeket az embereket, ahogy az 50-es években a kulákokat. Rákosi kezdte el az ingázókat bűnbaknak megtenni a kulákok mellett. A kispolgárokat és az ingázókat kétlakinak nevezte – a kétlaki egy megbélyegző szó, merthogy az kizsigereli a többi társadalmi osztályt, a földből is hasznot húz, meg az iparból is.

De mit okoz az önértékelésben, ha egy társadalmi csoport megbélyegzettnek érzi magát, ha

sok-sok csatornán? Valami hasonlót élt és él át a cigányság is – ezekből személyes, pszichés problémák fakadhatnak, esetleg túlkompenzálnak.

„Igen, nagyon sok esetben túlkompenzáltak, hiszen valótlan negatív sztereotípiák terjedtek el róluk. Volt bennük ezért kisebbségi érzés is. Nagyon szerették volna megmutatni, hogy igenis, ők mindenre képesek, a könyv címe is erre utal, a Bicikliút a hóviharban. Hogy legyen akár hóvihar, akár 40 fokos meleg, vagy ónos eső, ezek az emberek bejöttek dolgozni a városba. Az egyik interjúalany mesélte, előfordult, hogy a reggeli műszakra 11-kor értek be, mert akkora hóvihar volt, hogy egymást húzogatták ki a hóból, amibe belesüllyedtek. Mert ha nem jöttek volna be, azt mondták rájuk, hogy nem is akarnak dolgozni. Ebben a sztoriban is megmutatkozik ez az iszonyú túlkompenzáció.”

„Meg akarták mutatni, hogy ők is tudnak annyit, sőt többet és jobbat is, mint a második, harmadik generációs munkáscsaládból származó munkások. Ma már mi tudjuk, hogy egy ilyen túlhajtott élet nagy negatív egészségügyi kockázattal, következménnyel jár, hogy mennyire egészségtelen mondjuk három műszakban dolgozni.Ezek az emberek pedig mindig három műszakban dolgoztak, és egy bőrgyárban vagy cipőgyárban rengeteg egészségre ártalmas dolgot szívtak be.”

És még valami: a magánéletre, a családi életre, a gyereknevelésre nem igazán jutott idejük. Ez pedig a ma még aktív generációkra hathatott ki negatívan. Akik a 60-as években elkezdtek ingázni, azoknak nem volt idejük gyereket nevelni, a gyerekkel foglalkozni. „A nagyszüleim generációja csinálta ezt, de az ilyen háromgenerációs traumák a mi életünkben is kimutathatóak.”

Kisőrsi-Farkas Zsófiát akkor kezdte el ez a téma foglalkoztatni, amikor rájött az ELTE BTK Történelem alapszakon, hogy erről a jelenségről nincs szakirodalom, s szinte nem kutatták a 80-as évek óta. „Az is érdekelt, hogy megértsem ezeket az embereket, így az elmúlt 13 évben ezzel foglalkoztam.” A Bicikliút a hóviharban bemutatója május 9-én lesz az Írók Boltjában (Andrássy út 45.), akinek esetleg kérdése lenne az amúgy Szombathelyen élő szerzőhöz vagy a témához, ott fel is teheti neki.

Nyitókép: Fortepan / Vojnich Pál