Szatmári Lajos világéletében egyenruhás volt, rendőrből lett közterület-felügyelő, ám Józsefvárosig hosszú utat tett meg.
A délszláv háború idején volt katona, 91-ben vonult be a bajai dandárhoz, „gyalogos lövészként kezdtem, majd toronylövész lettem meg rajparancsnok”, a szerb határ közelében teljesített szolgálatot. „Harckészültségben voltunk, és nekem megtetszett a katonaélet”, ám nem maradt, Kiskunmajsán keresett munkát – a szomszédos Szankon élt – volt ezredírnok barátjával. De munka nem volt, ők pedig nem akartak olajat szőkíteni vagy bort hamisítani, ami akkor a kiskun vidék egyik bevételi forrása volt.
Amikor Majsán rendőrt kerestek, azonnal jelentkeztek. A barátja is máig szolgál, körzeti megbízott a Jászságban. Majsáról Szegedre került, majd sokáig az operettfesztiválról híres Kübekházán volt rendőr. „Én is operettimádó vagyok, Lehár a kedvencem”, kanyarodik el egy kicsit az életúttól. „Havonta egyszer operettnapot tartok otthon. Felvételeket hallgatok és főzök közben, amit szintén szeretek, tegnap például rizskochot sütöttem”, s mutatja is a képét a mobilján. „A szolgálatirányítómnak is hoztam be.”
„Fiatalon nem tudtam különválasztani a szolgálatot és a magánéletet, a házasságom látta kárát.” Még Kübekházán szolgált – „körzeti megbízott, »seriff« voltam” –, amikor elfogadta a feladatot, hogy kutyás robbanószer-kereső legyen, egyébként is járőrkutyás volt. „Egy rendőrkutya csak a gazdájára hallgat, olyan társ a szolgálatban, aki nem hagyja el az embert, kitart a végsőkig.” 24 órás ügyeletben volt,
ha kellett, éjjel egykor indult útnak.
Érettségi előtt minden iskolát át kellett kutatnia Szegeden. Bombát nem talált, de petárdát iskolatáskában igen. A bombariadót mindig komolyan kell venni, mondja.
„Szegeden befejeztem 12 év után a szolgálatot, a házasságom már sajnos mélységekben volt”, mondja. Akkor lett közterület-felügyelő, először Szegeden, majd feljött Pestre a FÖRI-hez, a Fővárosi Önkormányzat Rendészeti Igazgatóságára. „A Dobozi utcában laktam albérletben, akkor tetszett meg igazából a nyolcadik kerület.”
Akkoriban történt vele, hogy szolgálat közben leütötték. Sokszor teljesített szolgálatot járművön BKV-ellenőrrel együtt, a kollégája ilyenkor „egy cuki cigány hölgy volt, a munkában jóban-rosszban együtt voltunk”. Együtt szállt le velük a végállomáson egy ember, aki a kezében tartott sörösüveget a kolléganőjéhez vágta. Ő erre az illetőt sarokba szorította, s így várták a rendőröket, amikor „hátulról jött egy kis kigyúrt ember és leütötte a kezemet, amivel támasztottam a figurát, meglökte a fejemet, lefejeltem az oszlopot és ájultan estem össze”. A rendőrök végül mindkét garázdát elvitték, Szatmári Lajos meg a balesetin kötött ki. „Agyrázkódást kaptam, ott feküdtem akkora pukliban, azt se tudtam, merre vagyok alatta.”
„Attrocitás a nyolcban is előfordul, de
itt inkább a szájkarate megy.
Mert egy-két embernek akkora egója van, hogyha lelépne róla, le is esne.”
Majd Kőbányára igazolt át, onnan csábította el a józsefvárosi jegyző a kerületi közterület-felügyelethez.
Amikor a tipikus gondokról kérdezem, a drogfogyasztást és a hajléktalanságot említi, ez adja a legtöbb munkát. A közterület-felügyelők keveset tehetnek, csak korlátozottan járhatnak el. Nem mehetnek be a házakba, ha szerhasználót jelentenek, csak rendőr intézkedhet.
Szatmári Lajos szerint nagyon hasznos a rendőrökkel együtt járőrözni. „Szerettem nagyon, mert működőképes volt”, sok ilyen feladatot vállalt túlórás célfeladatként. „Személy szerint is
szeretném, ha itt több rendőr lenne.
A rendőr–közteres páros működne is, ha a rendőrt nem vezényelnék sokszor máshová. De hát nem ránk tartozik, hogyan vezénylik őket.”
Közterületesként szívesen segít a rendőröknek, „volt, amikor elfogatóparancsost kergettek, én is szaladtam, el is fogtuk”.
A fia Hollandiában él, de menne tovább, Ausztrália még mindig fogad fiatalokat. „Állami alkalmazottak lesznek néhány évig, azt mondja, jelentkezik seriffnek”, mondja nem kis büszkeséggel. A szigorú nevelés elérte a célját.
Fotók: Mile Máté
