Szétbotoxolt, feszesre húzott arcú színésznők Insta-sztoriban panaszkodnak, hogy Hollywood nem engedi őket megöregedni. Nicole Kidmant minden nap feldobja a Facebook, szörnyülködve nézem ezt a fényes, lárvaszerű arcot. Ezért dobja fel. Sarah Jessica Parker hozzá képest természetes, de olyan, mint a vasorrú bába – ezt nem lehet kimondani, mert az ilyenek miatt, mint én, nem öregedhetnek meg méltósággal a nők, és miattam varratják a fél arcukat a fülük mögé, miattam pumpálják tele szilikonnal az arccsont körüli részt, ami idővel ugyanúgy a föld felé gravitál, mint a saját szövetek. Közben arra gondolok, miféle méltóság lehet a megöregedésben.
Nem guglizok rá a botoxra meg a többire, mégis kitalálják, mire van szükségem, negyvenkét évesen nyilvánvalóan ezekre van szükségem. Nem vitatkozom.
A ruhákat nem próbálom fel a boltban, nem teszem ki magamat a bolti világításnak, nem vagyok én mazochista. Otthon is csak messziről nézegetem magam a tükörben, és a fotókon sem érdemes kétségbe esni, lesz ez még így se. Amikor a gyerek a ráncokat nézi a homlokomon, megkérdezi,
hogy anya, ugye, nem vagy öreg.
Tudja már, hogy az öregek sajnos néha meghalnak, de anya és apa csak iszonyú sokára, nem kell aggódni, nyuszika. A kétségbeesés szakaszai a belenyugvással váltakoznak, egy kevés „jó nő vagyok én még” optimizmussal, ha úgy esik rám a fény, és épp fodrásztól jövök.
Egy sorozatban ötven körüli nő jön össze egy harmincas pasassal, hogy lám, ez nagyon is lehetséges. Vagy egykorúak, de a férfi sármos, a nő meg hát – ötvenes. Vagy hatvanas, szétsminkelt, drága ruhákba bugyolált nők játszanak el ötvenes nőket, mintha letagadhatnának tíz évet. A sorozatok próbálnak megfelelni az elvárásoknak, úgy tűnik, mintha ezt akarnánk látni a képernyőn. Be sexy forever.
„You are not sexual creature anymore”, mondta Truman Capote valamelyik ötvenes barátnőjének egy sorozatban – ez legalább valóságos.
Most akkor törődjünk bele? A halál lehetséges?
Lehetséges, hogy ne legyek ennyire nyomasztó?
Végigdugjuk a húszas éveinket, a harmincas éveinkben vagyunk a topon, negyvenévesen még számítunk, ha nem hagyjuk el magunkat, és mindig ki lehet szúrni olyan korunkbeli nőt, akinél mennyivel jobban mutatunk. Meg hát nem ez a lényeg. Lényeg a lényeg. Belső szépség, béke, család, pozitív kisugárzás, tartalmas élet, gyerekek. Életbiztosítás, változatos táplálkozás. Be creative, fedezd fel önmagad. Örökké nem nyavalyoghatsz. És nem érdemes hátra húzni a nyakunkon a bőrt, hogy lássuk, hogy néztünk ki tíz évvel ezelőtt. Az tíz évvel ezelőtt volt.
A méltóságteljes öregedés azt jelenti, hogy nem látványos az erőlködés, hogy fiatalabbnak nézzünk ki. Vissza az elejére: tehát hogy nem folyik le az arcunkkal együtt a szilikon. És nem vagyunk túlságosan szépek fiatalon ahhoz, hogy idősebb korunkban szörnyülködjenek rajtunk vagy jobb esetben sajnáljanak minket. A nők ritkán bámulatosan szépek, az átlagos arc inkább karakteresedik, a csúnyák idővel még akár szebbek is lehetnek – van mibe kapaszkodni. (Tudom, vannak genetikai csodák, ez azonban nem vigasztal meg.)
A vaddisznóképű, elhízott ötvenes fazon miért talál magának harmincas nőt,
és az ötvenes nők még korukbelit sem? Nem, mert nem. A biológiát a feminizmus sem tudja felülírni, az ötvenes nő nem termékeny, kész, egyenlő jogokkal és csúnyábban öregszünk. Nem csúnyábban, nem erről van szó. A nőknél pont azok az attribútumok számítanak, ha szexről van szó, amiket folyamatosan koptat az idő.
De állítólag az ázsiai pilates csodákra képes. Próbáljuk ki a csodát.
Hetekig fogyózok, éhesen fekszem le minden nap, és ingerülten, fogyok egy hónap alatt harminc dekát. Jó. Meghúzom a hátam a kondiban, miközben csodálom a csajt, akinek olyan a segge, mint egy medicinlabda. Igaz, hogy nem viccel, hatvan percen keresztül kizárólag fenékre dolgozik.
Költözzek be egy konditerembe, és várjam a sejtfiatalító nanotechnikát? Mi az úristent lehet még csinálni?
Kevesebb reklámot nézni.
Egyáltalán, miért kéne örökké szépnek lenni?
Kinek akarunk még tetszeni? Nem volt elég? A medicinlabda seggű nő most esik át a legnagyobb szerelmein, vár még rá a házasság, a gyerek, esetleg válás, szerető, második házasság, utolsó szerelem. Melyik színésznő mondta, hogy tiszteli a testét, mert három gyereket hordott ki? A hasam alján császármetszés hege, mutatom a gyereknek, hogy onnan jött ki, és nem, egyáltalán nem fájt. Vonulnak a huszonéves nők a kondiban, szerelmi csalódásaikkal, ’férjhez kéne menni vagy inkább mégsem, gyereket kéne szülni, de kinek, miből, hova’ problémáikkal, én meg hehe, ezeken már túlvagyok.
Amúgy meg: mindig csak egy pillanattal kerülünk közelebb az öregséghez és a halálhoz, a pillanatok pedig sokáig tartanak, ha nem mindig a következő állomás, a következő dobás, a következő nap, végre a következő hétvége a cél, és itt most nem kezdek bele egy amatőr buddhista monológba – mindenki tudja, miről beszélek.
Amikor ezt írom, Horvátországban vagyok. Az Insta arcfelvarrás specialistákat ajánl, ellenben ha bezárom végre ezt a kurva alkalmazást, és kiülök az erkélyre, akkor látni a tengert, a csillogást. Nem tudok a gyereknek mit mondani, amikor azt kérdezi, hogy miért szeretem annyira a tengert. Onnan jövünk, onnan másztak ki az első kétéltűek, vízből lettél, por és hamu leszel a végén, a víz tehát az élet, nézni a csillogást maga az élet, és
a test a halál, ez az őrködés az anyag, a por felett.
Két sirály szállt el mellettem vijjogva, és távolabb, egy kissé lepukkant kajáldából tengerparti mulatós szól. Augusztus vége, huszonnyolc fok, kis szél, sós szag. Nincs az a tengerparti közhely, amitől ne lennék beájulva – még nem utaztam eleget.
Egy pillanatra vagy kettőre elfelejtem az arcomat, vagy egy órára, ha hoztam egy jó könyvet. A parton néha elfelejtem, hogy a hasam rábukik a bikinialsóra, például amikor a kavicsok között térdelek a gyerekkel a parton, mert egy helyen sima vörös köveket sodort ki a víz, szebbeket, mint amiket valaha láttunk.
Kívül kerülni a testen. Végeredményben erről van szó, ez kéne a full face botox helyett.
Schillinger Gyöngyvér
Nyitókép: Mile Máté
