Sok helyen elmondtad már, hogy édesanyád magyar, édesapád roma származású. Hogyan élted meg a cigány identitást gyerekkorodban?
A családom Polgárdiból származik, ott töltöttem a gyerekkoromat. A vidéki környezet az összes nyűgével-bajával együtt jó volt. Egy gyereknek az őt körülvevő miliő a maga jelenségeivel, furcsaságaival együtt a lehető legtermészetesebben hat. Nálam sem volt ez másképp, nem érzékeltem, hogy a dolgok annyira különböznének egymástól. Miután tudatosodott bennem a roma származásom, és otthon ez beszédtémaként merült fel, fokozatosan megtapasztaltam, hogy az addig természetesnek vélt dolgokban
meglátom a másságot.
Értem ezt akár magamra, a rasszjegyeimre vonatkoztatva is. A hétköznapok nyelvére lefordítva: édesapámtól megkaptuk a jó értelemben vett fejmosást, hogy nekem és a bátyámnak jól kell teljesítenünk az iskolában, máshogyan nem kerülhetjük el az emberek felől érkező előítéleteket.
Az ember úgy jó, ahogy van, állítják egyesek. Te nem lázadoztál az ellen, hogy miért is kellene bárkihez igazodnod, alkalmazkodnod?
Meg sem fordult a fejemben, hogy ellenállhatnék. Feladatként magamra vettem, és a mai napig dolgozik bennem
a megfelelési kényszer.
Amellett, hogy jó tanuló voltam, háttérbe szorult, hogy valójában ki is vagyok, mit akarok, milyen tantárgyak, területek érdekelnek igazán. Sokszor ért az iskolában, az utcán a származásomat firtató, nem a legbarátságosabb megjegyzés, vélemény. Szerencsére a sok-sok verbális bántás után magamra találtam, a külvilággal szemben a művészet a segítségemre sietett.
A művészi pálya előtt hogyan dolgoztad fel a sérelmeidet?
Őrlődtem lelkileg. A pillanat hevében soha nem reagáltam rá, nem voltam a tudatában, hogy mi történik velem, minek vagyok kitéve.
És művészként?
A cigányság a többségi társadalom jó szándékú felében is kérdések millióját indítja el, s nem gondolom, hogy én vagyok arra a legalkalmasabb, hogy évszázadok óta fennálló problémákra megnyugtató választ adjak. Persze nekem is megvan a magam két-három mondatos válaszom, amivel elérem, hogy kielégítő válaszként fogadják el a feleletemet. Manapság azt érzem, hogy noha erősen foglalkoztat a cigányságom, a nőiségem, én nem válaszokat akarok kínálni, inkább a művészetemen keresztül segíteni a történeteink feldolgozását.
A magyarságod is megéled?
Én cigánynak érzem magam. A magyarságom és a cigányságom nem választanám el, egyik a másikat erősíti, kiegészítik egymást,
a kettőben vagyok én az egy.
Tavaly végeztél a MOME-n, ahol fényképészetet tanultál. Hogyan jött az életedbe a művészet?
Már gyerekként szerettem a rajzolást. A középiskolában textiltervezést tanultam. A középiskola vége felé értek kellemetlen élmények egy-egy tanár részéről, emiatt nem éreztem jól magam az iskolában, majd jött az érettségi, és eldőlt, hogy engem a fotóművészet érdekel. Az egyik fényképész ismerősöm váratlanul a kezembe adta a gépét, hogy próbáljam ki bátran, amitől eleinte ódzkodtam, majd belenézve a lencsébe egy új világ tárult ki előttem. Meghatározó pillanat volt.
A szülők könnyedén fogadták, hogy ezzel akarsz foglalkozni?
Otthon mondtam, hogy ez érdekel, és a szüleim mindent elkövettek, hogy sikeres legyek benne, komolyan vették a vágyaimat. Befizettek a felvételi előkészítőre, tanulhattam fotótörténetet, megismerhettem az alkotókat, a fotográfia különböző ágait. Az egyik kedvenc fotográfusom a roma származású, a teljesítményével engem szörnyen inspiráló Horváth M. Judit lett.
Az egyetemen jól érezted magad?
Az első szemesztertől a diplomamunkáig csodálatos volt az ott töltött idő, az órák családias hangulatban zajlottak, a szaktársakkal segítettük, támogattuk egymást, az oktatók partnerként kezeltek minket. Hagyták, hogy szabadon, önállóan találjam meg az utamat ezen a pályán az egyetem jelentette biztonságos közegben.
Jelenleg a Bura Galériában látható az Igyekszik az ember lánya című, a nőiség és a cigányság témáját merészen feldolgozó tárlatod. Mit tapasztalsz, nem nehéz kapcsolódnia a közönségnek a munkáidhoz?
Cseppet sem, épp ellenkezőleg: a közös megélések közel hozzák az egyik embert a másikhoz. A megnyitón többen odajöttek hozzám, s amellett, hogy gratuláltak a tárlathoz, megosztották velem a tapasztalataikat, például a lelkük mélyén hordozott bántó mondatok negatív élményét. Fontosnak tartom, hogy a sérelem,
sérülés ne maradjon kibeszéletlen,
azokat együtt, közösen dolgozzuk fel. Sajnos minden kisebbség megküzd azzal, hogyan van a többség által bemutatva.
A tárlaton nem kevés a humor.
Nekem nagyon fontos a humor és az önirónia. Szerintem a romáknál ez jelen van. Amolyan túlélési stratégia, hogy tudjak magamon nevetni, ironikusan kezelni a külvilág felől érkező sztereotípiákat.
Az alkotásaid zavarba ejtően személyesek, az intimitás határát súrolják. Ettől nem érzed magad kiszolgáltatva?
Vagy őszinte vagyok, vagy nem csinálom. Nem tudok úgy alkotni, hogy nem vagyok ízig-vérig a munkáimnak a részese.
A cigányság, identitás állandó témában tartása nem határolja le a művészi kiteljesedést?
A MOME-n a BA-s diplomamunkám láttán, és annak ismeretében, hogy elmondtam, az identitásom, a személyiségem része a roma téma, azt ajánlották a tanáraim, hogy ezt vigyem tovább. Egy időre leblokkoltam ettől, harag volt bennem, hogy azért, mert cigány vagyok, mostantól csak ezzel foglalkozhatom, olyan kerekasztal-beszélgetésekre hívhatnak el, ahol a cigány téma kerül szóba. Aztán lenyugodtam, elfogadtam, hogy rendben van,
csinálom, a tőlem telhető legmagasabb szinten.
A MOME-val párhuzamosan lettem Romaversitas-tag, új embereket, új hangokat ismerhettem meg. Soha azelőtt nem vettem részt roma közösségben a családomon kívül. A kiállításon látható egy fehér vászon, rajta roma nők által megosztott rasszista és szexista idézetekkel. Megdöbbentett, hányan és hányan szenvedtük el, éltük meg ugyanazt verbális formában ebben az előítéletekkel és indulatokkal terhelt világban. Egyelőre nem érzem, hogy elérkezett az eltávolodás ideje a témáimtól, sőt soha nem voltak annyira aktuálisak, mint manapság.
Fotók: Huszár Boglárka
