Józsefvárosból indult és a sikerekkel teli, aktív sportolói karrier idején ide is tért mindig haza.
Sok év eltelt azóta, de mintha csak tegnapelőtt lett volna – nagyon meghatott a díszpolgárság híre, hogy ilyen szinten emlékeznek rám.
Itt éltem 1990-ig, amikor a versenyzést befejezve, néhány amerikai év után hazatértem és férjhez mentem. A Tisztviselőtelep máig a szívem csücske, ha arra járok, mindig betérek a Bíró Lajos utcába, s megnézem a régi házat, nosztalgiázom egy kicsit.
A nagyszüleim költöztek ide fiatal házasként még az 1920-as években, édesanyám is ide született, engem a pár utcányira levő István kórházból hozott haza, édesapám ott volt gyereksebész, adott volt, hogy ott szülessek. Nagyapám a Vörösmarty Mihály gimnázium testnevelő tanára volt, nagyikám a Vajda Péter utcában és a Práter utcai zenei általánosban tanított. Tősgyökeres józsefvárosiak vagyunk.
Már 6 évesen korcsolyázott, de hogyan lett a műkorcsolya az élethivatása?
A Vajda Péter utcai iskola fellocsolt udvarának jegén kezdtem el csúszkálni nagyapával, akkor még hideg és havas telek voltak, szánkóztunk is a Tisztviselőtelep utcáin. Harmadiktól oda is jártam iskolába, az első két évet a Práterben töltöttem.
Később nagyapával kijártunk a műjégre, ahol felfigyelt rám az edző bácsi, s bekerültem egy műkorcsolyázó csoportba. Az már valamiféle edzés volt. Csakhogy reggel 6-ra kellett menni,
én meg nem szerettem a hajnalokat,
inkább esti ember vagyok, az az egy-két év nem volt igazán a kedvemre.
Végül nagyi talált egy ismerőst a műjégen a tánckörben, és ott fölkaroltak az édes kis öregek – nekem azok voltak, meglehet, nem voltak harmincnál idősebbek –, és azt mondták, „egy pár év múlva jó kis partnerünk leszel”. Pár év múlva már junior bajnokok voltunk Bandikámmal (azaz Sallay Andrással – a szerk.), de a tánc, a zene és a csúszás együttese szerelem volt első látásra.
A Vörösmartyba jártam gimnáziumba, nagypapa ismerte az egész tanári kart, ami nagy segítség volt nekem és Bandinak, mert a 70-es évek elején még nem volt divat a sportiskola. Jóindulattal álltak hozzánk, az első négy órában voltak a nehezebb tantárgyak, mi pedig a 12 órás szünetben elrohantunk edzésre.
12-től 2-ig kaptunk jégidőt, utána hazamentünk tanulni, vagy vissza az iskolába, és este 7-től megint a jégen voltunk. Közben még volt balett, néptánc, s minden, amit egy napba bele tudtunk préselni.
Mikor tudott gyerek lenni? Az osztálytársak hogyan viselték, hogy külön életet élnek?
Azért az is belefért. A nehezebbje tinédzserkorban jött, amikor elkezdődött az ide-oda eljárogatás, bulizás, de én mindig azt mondtam, hogy bocs, nem megyek, mert edzésem van.
A Vajdában fantasztikusak voltak az osztálytársaim, kint voltak minden versenyen. A mai napig évente egyszer összejövünk. De a Vörösmartyban inkább azt látták, hogy úgymond, kivételeznek velem. Ami csak annyi volt, hogy nem felszólítottak felelésre, hanem nekem kellett jelentkeznem. Amikor úgy éreztem, hogy felkészültem egy anyagrészből, az osztály előtt feleltem. Hála istennek nem kellett magántanulónak lennem, ez óriási segítség volt a Vörösmarty igazgatója és tanári kara részéről.
Teljesítenem kellett az iskolában, és a koriért mindent megtettem, annyira szerettem. Kisgyerekként még aludni is hajlandó voltam délután, hogy este mehessek edzésre.
Mi nézőként csak a győzelmes pillanatokat láttuk a tévében, a felkészülés küzdelmét nem. Milyen az a másik oldal?
Nem mondom, hogy minden egyes edzést élveztünk, de a többségét igen. Szerettük azt az érzést – és ebben sokat segített a család hozzáállása is –, amikor edzés után úgy jöttünk le a jégről, hogy éreztük, ma is jobb lett valami. Mind a ketten jó versenyző típusok voltunk, s ha lehet, még többet nyújtottunk versenyen. Imádtuk a közönséggel az interakciót, kitenni a szívünket az ezüst tálcára és odaadni a közönségnek, rettenetesen élveztük az oda-vissza áramló szeretetenergiát, ami minket már akkor körülvett.
Bandival eleve jó barátok voltunk az első perctől kezdve. Megvolt köztünk az óriási összetartozás, egyikünk sem engedte meg, hogy egy kicsit is kiengedjen, mert a másikkal szemben sem tehette meg. Ha néha összekaptunk, olyanokat veszekedtünk a jégen, hogy zengett a környék. Ilyenkor nagyikám azt mondta, „hát ennek most vége”, aztán jöttünk fel vihogva az öltözőből egymást átkarolva, mert a pillanat heve, a jobbítani akarás vitt minket mindig a „veszekedésbe”.
Ön 12, Sallay András 14 éves volt, amikor párban kezdtek korcsolyázni. Hogyan folyt a felkészítésük?
A sikerünket a családunknak köszönhetjük. Bandi családja is mindig velünk volt, a korai szakmai felkészítés pedig édesanyám, nagymamám és nagypapám érdeme.
Nagyikám ének-zene és néptánc tanár volt, az ő sugallatára kezdtünk el néptáncolni a jégen. Nem kis kihívás volt a csárdást, egy helyben járó táncot rávinni a sikló jégre. Nagyapa rengeteg mindenben segített a sport fizikai dolgaiban, emeléstechnikát, légzéstechnikát tanított nekünk. És édesanyám volt az energiabomba mögöttünk, ő volt az edzőnk.
Anyának az akkori időket meghazudtoló menedzservére volt. Pontosan tudta, hogyan kell minket előresegíteni, mikor és kivel. Kiváló érzékkel jelezte, ha változtatni kellett. „Gyerekek, itt valami nem stimmel, nem tudom pontosan, mi az, de nézzük meg!” És akkor addig boncolgattuk a dolgokat, amíg rá nem jöttünk.
Csalhatatlanul érezte, hogy hányszor indíthatja újra a zenét a magnón, és hányszor csináljuk végig a gyakorlatsort, míg tökéletes nem lesz. Az ő energiái nélkül nem lettünk volna azok, akik lettünk.
A legtöbb esetben nem működik jól, ha a családból jön az edző, de nálunk sikeres volt. Bandi is teljesen elfogadta anyát, nagyon szerették egymást.
A jégtánc, műkorcsolya gyakorlói művészek vagy sportolók? Nem sok sportág van, ahol a művészi kifejezésmódnak nagy szerepe van.
A jégtáncot nem lehet beskatulyázni. Mi úgy mondjuk, a legművészibb sport, mert szükséges hozzá a táncos, balettos alap, előadásmód és technika, plusz nagyszerűen kell tudni még korcsolyázni is. Ez teljes embert kíván, nagyon-nagyon sok felkészülést.
Sallay Andrásról, akivel az életük legnagyobb sikereit közösen élték meg, sajátos szeretettel beszél.
Versenypárként szinte éjjel-nappal együtt voltunk, együtt dolgoztunk, együtt utaztunk, együtt képviseltük Magyarországot a világversenyeken, az olimpiákon, mi ketten voltunk a magyar csapat.
Ez egy életre szóló barátság.
Már sok évtizede mindkettőnknek családja van, de ez a barátság, kötődés megmaradt.
Azt szoktuk mondani, mi ketten egyek vagyunk. Mindkettőnknek volt másik korcsolyapartnere, nekem két hétig, Bandinak három hónapig, majd 17 évet csináltunk végig együtt, értük el a sikereinket – Regőczy–Sallay, ezt a két nevet nem lehet külön emlegetni.
Az élsport a szocialista Magyarországon alapvetően nem pénzkérdés volt. Vagy igen?
Teljesen más világot éltünk – a kommunizmus, a nagy Szovjetunió. Ami jelentős dolgot kaptunk az akkori Magyarországtól, az a lehetőség volt, hogy utazhattunk. Itthon kaptunk pályát, edzésidőt is, nem oltották ránk a lámpát, amikor este 10-kor lett volna vége az edzésnek, és mi sokszor még a hajnalt is ott kezdtük. Mehettünk Angliába tanulni két-három hétre abból a pénzből, amit a szüleink össze tudtak kuporgatni a tanári fizetésből. A lehetőséget kaptuk meg, már a sikerek előtt, az úton felfelé is.
A világbajnoki győzelem után egy ideig Amerikában dolgozott. Miért jött vissza a rendszerváltás előtti Magyarországra?
Ideje lett a változásnak. A tanítványaim, akikkel akkor dolgoztam, sérülés miatt abbahagyták a versenysportot. És a szívem húzott haza is, a családomhoz. De később is rengeteget utaztam, dolgoztam, tanítottam külföldön, edzőtáborokat szerveztem, terveztem, vezettem, tehát jöttem-mentem. A nemzetközi szövetség sportigazgatójaként minden világversenyen hivatalból vettem részt.
Ha külföldön marad, anyagilag jobban jár, nem?
De hát mi a pénz, amikor az embernek magyar a szíve-lelke? Minden alkalommal, amikor jöttünk haza a reptérről a Tisztviselőtelepre, azt kértem, hogy menjünk át a hidakon. Akkor voltam a legboldogabb, amikor elkezdték kivilágítani a várost, mert ennél szebb, mint Budapest, nekem nem létezik a világban.
Visszatekintve, mit adott a sport?
Az élsport rengeteg áldozattal, pillanatnyi lemondással jár, de rengeteg szeretetet kaptunk, s rengeteg jót tanultunk az életről. Alázatot, tiszteletet, önfegyelmet, ami az élet sok nehéz pillanatán átsegített minket. Megtanultunk egy célért ketten együtt dolgozni. S vannak apróságok is: a mai napig nem késünk sehonnan egy fél percet sem, még csúcsforgalomban sem. Amikor meghajoltunk és egymásra néztünk Bandival az utolsó kűr után az 1980-as világbajnokságon, egy kicsit fura volt, mert éreztük a csodálatos sikert és azt is, hogy az életünk ezen része most itt, ezzel a meghajlással véget ért.
Nyitókép: Nagy Dániel István
