Sorházak között bolyongó bűntudat

Hajléktalan férfi cipeli koszlott, ám létfontosságú cókmókját a Kolozsvár melletti erdőkben, gyűjtöget, de a túlélés napi rutinjaiból elege van, a jóistent szidja, s ha tudná, hogy ez az utolsó napja, azt se bánná. Pedig tényleg ez a helyzet: miután az érző szívű (!) végrehajtó, Orsolya ad még 20 perc fórt a férfinek a kiköltözésre, az felakasztja magát a radiátorra.

„Román élsportolót kergetett öngyilkosságba a magyar származású végrehajtó” – jelenik meg a hír a helyi bulvársajtóban, melynek nyomán fel is bukkannak a „bozgorozó” („hazátlan„ – magyarokra használt becsmérlő szó) kommentek, „etnikai színezetet” adva a tragédiának. Innentől kezdődik Orsolya (Tompa Eszter) kálváriája, melynek során barátait, édesanyját és a pópát is felkeresi engesztelés reményében.

Már az első beszélgetésben is alapvető filmes szabályt hág át a rendező, Radu Jude, az Arany Medve- és kétszeres Ezüst Medve-díjas alkotó ugyanis újra elmesélteti a történetet főszereplőjével. Még háromszor megtörténik ugyanez úgy, hogy telefonnal rögzítették a jeleneteket, végképp kizárva ezzel az artisztikumot.

A sportolónak azért kellett kiköltöznie, mert luxusszállót épít valami volt szekus, aki most AUR-os (a magyarfaló párt), van generációs konfliktus is, mert Orsolya utálja Putyint, Orbánt, az anyja meg nem, a szívtelen befektetők telerakják a Kolozsvári-medencét „kínai típusú” jellegtelen sorházakkal, ezek képeivel zárul a nem kicsit nyomasztó film. Feloldozás, megoldás nincs.  ​

• Kontinental ’25
• Mozinet
• 3/5 

Súlydobó

Lohengrin, az eltévedt időutazó

Essünk át a könnyebb részén – a budapesti operaház Lohengrin előadása nagyon is élvezhető volt: az európai nívójú külföldi énekesek (bár Kutasi Judit kiemelkedett közülük), a németesen dörgő kórus (még gyerekkórust is bevetettek), a wágneresen harsogni tudó zenekar. Az operaház feliratozása tökéletes, teljesen bele lehetett feledkezni a német nyelvű történetbe. Wagner zseniális, az operával ő találta ki a fantasy-sorozatot, még a Lohengrin előtörténetét is később írta meg (Parsifal), ahogy ezt manapság a nagy mozisorozatok is teszik. A szünetekkel együtt röpke 4 és fél órás előadás úgy ér véget, hogy epedve várjuk a szerdai folytatást. Lenne folytatás is, csak elképesztő munka színre állítani – a Niebelung gyűrűjének 4 része kb. 18 óra hosszú.

A gyenge, vagy inkább erősen vitatható elem a rendezés, ami a szent Grál lovagjának X. századi történetét egy nem létező, alapjában ​XIX. század végi, sokak szerint steam-punk környezetbe teszi. Hogy miért, talány, mint ahogy az is, miért próbál a történetből pszichodrámát csinálni, brabanti Elsából Juditot, Lohengrinből Kékszakállút faragni. A díszlet amúgy ötletes, a hattyú sem papírmasé, hanem táncol (van fekete hattyú is). De akármennyire eklektikus (katyvasz?) az egész, Wagner nem hagyja magát: a férfi-nő kapcsolatát feltárni próbáló picsogást legyőzi a romantikus zene, a történet mégis hősi irányt vesz, és a furcsamód kis termetű, törékeny lovagnak is megjön a hangja a végére.

• Richard Wagner: Lohengrin
• Operaház
• 4,5/5

–bg–

Síron túli kötelék

Hogyan hat az elhallgatás, a ki nem beszéltség egy család dinamikájára, hogyan képes egy titok polarizálni, vagy épp totálisan megmérgezni a családtagok közötti viszonyt – erre világít rá legújabb regényében a svéd írónő, Moa Herngren.

A legidősebb testvér, az életét nehezen irányban tartó, érzelmes Ulrika az anya kedvence; a középső, megfelelési kényszeres, a racionalitás talaját elhagyni nehezen tudó Andrea az apáé; míg a legkisebb, késői, vélhetően házasságot rendbehozó szándékkal megfogant, állandóan szorongó Rasmus a láthatatlanságával küzd. Neki a hozzá közelebb eső testvére, Andrea jelentette a biztonságot, ami megtört, miután az kirepült a családi fészekből. Amikor az apa meghal, a rendszer felborul, a testvérek közötti feszültség felszínre tör.

A családi titok, amely ékként feszíti szét a szeretetköteléket, egyúttal fenntartja az olvasói izgalmat, a 3 testvér történetmesélésének egybefonódásában áll össze. Moa Herngren írásainak nagyszerűsége, hogy több nézőpontból ismerteti az eseményeket: beleláthatunk mindhárom testvér gondolataiba. Nemcsak arról kapunk képet, mit éreznek, mit miért tesznek, hanem arról is, hogyan látják egymást kívülről, hogyan vélekednek a másikról. Az olvasó el is szégyellheti magát, milyen könnyen támad benne az ítélet. Moa Herngren újra rádöbbent, hiába egyszerűsítenénk könnyelműen, az éremnek több oldala van. Vajon feloldozás úgy is nyerhető, ha nem ismerjük meg mindegyiket?

• Moa Herngren: Az örökség
• Helikon Kiadó, 2025
• 5*/5​

_izs_